1.nap_20170926: Saint-Jean-Pied-de-Port-Roncesvalles

(Napi: kb. 25,3 km, hátralévő: kb. 771,1 km, napi szintkülönbség: 1390 m, a legmagasabb pont: Col de Loepeder 1450 m)

Hiába a kialvatlanság, győzött az izgalom, úgyhogy elég nehezen ment az elalvás a nyikorgó kanapénkon előző este, pláne, hogy roppant népszerű spanyol hálótársunk telefonja 5 percenként rezgett fél éjszaka. Ezt még tetézte azzal, hogy fél 6-kor kipattant az ágyból, és vad pakolásba kezdett. Kb. 10 percig bírtuk még Zsomborral, aztán mi is keltünk. Sejtettük, hogy a következő jó néhány naphoz képest ez egy minőségi szállás lehetett, nehéz is volt búcsút venni tőle 7:35-kor (az előírt 7:30 helyett). Én még bepróbálkoztam egy reggelivel 7-kor, de a szállásadónk épp akkor zárta a konyhát, csak egy nagyon drága és elég vacak kávéhoz jutottam hozzá. Zsombor 8 – időközben meglehetősen szottyossá vált – kiflivel érkezett otthonról, gondoltam, amíg nem jutok más táplálékhoz, megkönnyítem a mai napját és megeszek egyet. Próbáltam összerakni a túrabotokat, de valahogy az egyik csak nem akart egyben maradni… de egy kreatív reggeli férfiagynak köszönhetően az út első sebtapasz-darabja a renitens boton landolt. Az ötletért cserébe át is engedtem Zsombornak.

A gyors Camino-indító fotók után útra keltünk, mindenütt kagylókat keresve, hisz ők lesznek leghűségesebb társaink a következő hetekben. Hamarosan egyre többen csatlakoztak a környező mellékutcákból, többeket utolértünk, néhányan megelőztek, az viszont elég kiábrándító volt, hogy az autók is ugyanezt tették. Egyébként szinte még sötétben indultunk, kb. 7-8 fokban, de fél óra után a kabát, 1,5 után a pulcsi került le rólam, +nadrágszárfelhajtás és 6-os naptej az orromra (teljesen hatástalan), így lett teljes az outfit. Elég gyorsan emelkedtünk, a látvány leírhatatlan, muszáj volt sokszor megállni nézelődni.

Legfontosabb célkitűzésünk a jó francia bor maradékának elfogyasztása volt, amit az első kútig kiviteleznünk kellett, nehogy a beáldozott palackom és víz nélkül induljak neki a Pireneusoknak. Mondanom sem kell, hamar sikerült, ennyit a bordeauxiról, ezután már csak vino tinto. A dopping hatása alatt gyorsan el is értük a kutat és egyben zarándokszállást Orisson-ban, ahol sok zarándok eltölt egy éjszakát, megrövidítve és megkönnyítve ezt a hosszú hegyi szakaszt. Itt megreggeliztem rendesen (sonkás-sajtos baguette), megragasztottam a másik botot is, meg az első vízhólyag-tapasz is felkerült valami kezdeményre a lábujjamon.

Ezután egy többórás masszív hegymenet következett, állatokkal, emberekkel, sok szederrel az út szélén, kis müzli szelet-szünetekkel, hol egyedül, hol Zsomborral bandukolva és beszélgetve (már amikor kaptam levegőt). Néha elméláztunk, merre lehet a csúcs, meg aztán a vége, de tulajdonképp mindegy is volt, itt most nem lehetett más opció, el kellett jutni Roncesvalles-ig.

Egyfolytában kerestük a francia-spanyol határt, mígnem egyszer csak kiderült, hogy éppen azon haladunk egy kis ideje (a Navarra jelzés árulkodó lehetett volna). Újabb örömforrás, ami továbblendített a csúcs felé, és a nagy számolgatásban, hogy milyen magasan lehetünk, végül csak elértük az útvonal legmagasabb pontját (Col de Loepeder, 1450 m).

Nagyon idilli volt, boldog német nyugdíjas-csoport hallelujázott kéz a kézben, egy békés vadló figyelte őket tisztes távolból, mi viszont inkább hamar elindultunk lefelé, nem megzavarva ezt az áldott pillanatot.

A tábla szerint kb. másfél órányira volt még Roncesvalles, de ezeket az időket korábban sem igazán tudtuk tartani. Az út lefelé szinte még rosszabb volt, mint felfelé, de sokat segítettek a túrabotok, így nagy nehezen sikerült kb. 3/4 5-re megérkeznünk a kastélyba, a mai szállásunkra.

Elég hosszú volt a sor, és már nem túl sok a szabad ágy, de nagyon klassz a hely, és lehetett kérni vacsorát meg reggelit. Éltem is ezzel a lehetőséggel, mégsem ehettem el Zsombor elől a szottyadt kifliket… A hálóterem újabb meglepetést tartogatott: semmi emeletes ágy (mint utóbb kiderült, ez csak a “tetőtérben” igaz), kettes boxok, elég újszerű bútorzat és sok pakolóhely (rendmániások álma).

Újabb jó pont, hogy a sok zarándok ellenére is szinte mindig üres és tiszta volt a fürdő, kezdhettem leszámolni a kezdeti paráimmal. Megtanultuk az egyik fontos zarándok-szabályt is: cipők hálótermen kívül (itt történetesen egy külön földszinti helységben), lehet papucsban fel-alá flangálni.

A legtöbb “ismerős” az útról a közelünkben aludt (naná, nemsokkal előttünk/utánunk értek oda): az én kedvencem, ‘Crazy Horse’ (útközben teljesen odavolt a szabadon kószáló vadlovaktól); Zsombor kedvence, a “szatyros” német lány; a spanyol pár, akiket többször is lefotóztunk; “szellemi vezetőink”, akiktől azt lestük el, melyik kőre ne lépjünk, különben elcsúszunk; és még sorolhatnám… 6-kor tartottak egy tárlatvezetést a templomban és a hozzá tartozó épületekben, Zsombor elment, én inkább beáldoztam a programot a haj- és ruhamosásért.

7-kor vacsora, persze először rossz helyre küldtek többünket, ami viszont mindjárt össze is kovácsolt a sok idegent, és rövid időn belül vidáman beszélgető asztaltársasággá váltunk: az ausztrál Karen, a finn Susanne, a portugál Diego, az ír Ronan (Crazy Horse) és a 18 éves öccse, Connor, meg egy angol pár (sosem tudtam meg a nevüket). Az asztalon már ott várt minket egy nagy tál leves, némi paradicsomos tészta, meg 2 üveg vörösbor. Utána még csirke/hal krumplival, a végén joghurt, nem egy luxusvacsora, de megérte az árát a jó társaság miatt. Egy óra alatt annyi mindent tudtunk meg egymásról, hogy szinte zsongott a fejem.

8-kor Karennel elmentünk a misére, zarándokáldásért. Meglepően kevesen voltak, pedig még nekem is, aki nem vagyok vallásos, felemelő volt részt venni. Felolvasták, mely országokból érkeztek aznap zarándokok (a teltház hosszú listát indokolt), és több nyelven elhangzott az áldás is. Itt azért jól elkapott ez a Camino-dolog…
Ezután még kicsit körbesétáltunk Zsomborral, felfedeztük a közösségi tereket, és találtunk egy nagy könyvespolcot is, rajta többek között magyar nyelvű darabokkal. Itt született meg az ötlet, hogy a vonaton kiolvasott könyvemet én is otthagyom, így ezt szertartásosan el is helyeztük.

Sok időnk már nem maradt, mert a 10 órai villanyoltást nagyon szigorúan betartották, bár a többség már aludt addigra (akárhogy is, ez egy kemény első nap lehetett mindenkinek). Én pedig – néha hangos horkolások, Connor köhögése és folyamatos mosdóba mászkálás mellett – elkezdtem végre a blogírást…