2.nap_20170927: Roncesvalles-Zubiri

(Napi: kb. 22,1 km, hátralévő: kb. 749 km)

Fél 7-es kelést  lőttünk be mára, hogy legyen idő mindenre, mivel az már ennyi Caminon töltött idő után is kiderült, hogy nekem elég sok időt vesz igénybe a hátizsák állandó átpakolása. A kialvatlanság komoly tünetei kezdtek jelentkezni rajtam, mivel éjjel 2-ig lógtam a neten (blog), miközben feltérképezhettem a zarándoktársak éjszakai tevékenységeit. Újabb feladat tehát a következő napokra: az alvásidő és az on-line lét egyensúlyba hozása.

A reggeli a vacsorával ellentétben nem érte meg az árát, és az asztaltársaság sem voltak túl szórakoztató. Mondjuk a reggeli állapotomat/hangulatomat ismerve (minden az arcomra van írva), talán én sem szóltam volna magamhoz. Egy kedves amerikai lány azért megtette, de pár kérdésnél – egymás származási helyére vonatkozóan – nem jutottunk többre. Kb. 10 perc alatt le is tudtam a reggelit, 8-kor mégis mi hagytuk el utoljára a hálótermet, és majdhogynem az egész kastélyt is.

A ruháim persze nem száradtak meg, hiába vittem be éjszakára, a szárítón felejtett csipeszek egyike viszont eltűnt (egy csipesz/nap veszteséggel nem fog sokáig menni a mosás). Persze anélkül is megoldottam valahogy a zsákra teregetést, ugyan a technikával akadt némi gond az elején, egy pólót pedig majdnem elhagytam napközben, de délután már újra szárazon nyomoroghatott minden a hátizsákban. 

A reggel hasonlóan “csípős” volt, mint előző nap, de már rutinosan pulóver nélkül indultam el, felvállalva az esetleges didergős első fél órát. Felavattam az új túranadrágot is, kb. 2 óra gyaloglás után pedig sem kabát, sem a nadrág hosszú szára nem kellett, csak naptej, mert szerencsére beütött a kánikula.

Zsomborral egy ideig együtt haladtunk, csak szívtuk be a friss reggeli levegőt meg folytattuk a tegnapi szedrezést. Az első településen (Burguete) aztán ő is vett magának reggelit, mint tette ezt még vagy 30 zarándok, szóval akadtak ismerős arcok a bolt előtt falatozók között. Utána annyira nekiindultunk és beszélgettünk, hogy sikerült nem a jeleket, hanem az előttünk haladókat követve egy kicsit eltévednünk. A kb. 2 km-es kitérő után rátaláltunk a “sárga útra”, versenyt “futva” a jobb szederszemekért, de aztán én itt-ott megálltam valamiért, ő meg otthagyott.

Jó is volt ez így, elbirkózgattam egyedül a hegyes-lejtős-köves szakaszokkal, hogy aztán az első nagy bárban újra összefussunk. Ott találtam Zsombort tegnap este szerzett ismerőseimmel, épp a finn Susanne-nal csevegett, de hamarosan előkerültek az ír tesók is. A hely Biskarret-ben – frekventált elhelyezkedése ellenére – nem volt drága, és minden kajájuk remek, ezt az írektől tudom, ők gyakorlatilag mindenből ettek. Mi Susanne-nal a tortillát (spanyol verzió, nem összekeverendő a mexikóival) választottuk, én leküldtem egy pohár sört is, az írek meg közben a muskátlis ládán szárogatták a cuccaikat. Idilli volt, meg is örökítettük ezt a szép pillanatot. 

Elég hosszúra nyúlt az ebédszünetünk, Zsombor nem is bírta kivárni a végét, én is előbb feladtam, mint a többiek, de mivel aztán kitérőt tettem egy templom felé, majdnem utolértek, legalábbis sokáig hallottam a hangjukat (Susanne és ‘Crazy Horse’ Ronan nagy dumások). Egyébként elég eseménytelenül telt a délutáni gyalogút, itt-ott kerülgettük egymást ugyanazokkal az arcokkal, két spanyol(?) barátnő(?) kifejezetten idegesítően “lihegett” a nyakamban, pár ausztrál nővel beszélgettem egy dombtetőn (többször is összefutottunk), de végül leginkább már csak a túlélésért küzdöttem.

Végállomásnak Zubirit néztük ki még reggel Zsomborral, ami kb. 22 km-es távot jelentett aznapra, de nyitott volt a lehetőség még 5 km-re Larrasoana-ig (a legtöbb útleírás ezt ajánlotta). Az utolsó pár km nekem viszont olyan kemény volt, hogy Zubiriben azt éreztem, nem fog már menni több, ráadásul nagyon megtetszett a település kis patakja a kőhíddal, így egyértelmű volt, hogy maradok.

A falu első padjára letelepedtem, az ausztrál nők elhussantak Larrasoana felé, én meg felhívtam Zsombort, merre van (délelőtt számot cseréltünk, biztos, ami biztos). Ő már Zubiri legolcsóbb szállásán (Ref. Municipal, 8€) pihent, de nem győzött meg az ottani zuhanyzók száma, így készen álltam valami mást keresni. Előkaptam a szálláslistát, és hamar meg is lett az egyik 10€-s (Zaldiko), stratégiai helyen, közel a hídhoz meg a patakhoz.

Nem is nagyon érdekelt, hogy ágyon meg zuhanyzón kívül mi van, kb. ennyire volt szükségem (már a második nap felismeri az ember, mi a legfontosabba a Caminon). Megkaptam egy emeletes ágy felső szintjét meg egy szekrényt egy nagyon szűk szobában. Alattam egy francia bácsi, aki már a vége felé járt, mivel az óceántól ment SJPDP-ba, egy amerikai néni, a spanyol(ul beszélő) Javier meg tegnapi egyik ágyszomszédunk, egy szintén spanyol(?) lány, és a német Kai. Voltak kétségeim arról, ki fog-e bírni az ágy, de látva Kait szemben felül, elmúltak. A zuhany meg a hajmosás életmentő volt, utána becsatlakoztam a nagyüzemi mosásba a lakótársakkal, így viszont a teregetéssel lett némi probléma. Még elég sok idő volt a délutánból, gondoltam, megkeresem Zsombort a másik szálláson és elcsalom városnézni meg a patakhoz.

Ő azonban beelőzött, és egymásba botlottunk a “fő utcán”, meglepetésemre vele volt a kedvenc szatyros Fraulein, Nicole is, aki a korábbi zárkózottságától eltérően most folyamatosan beszélt. Egy darabig mentem velük, de túlságosan el voltak foglalva egymással, úgyhogy inkább visszamentem a szállásomra. Ott a tegnapi vacsoráról megismert portugál Diego az albergue előtt elkapott, megörültünk egymásnak, és kiderült, hogy a szintén asztaltárs angol pár is ott van. Benéztem még a szemben lévő túraboltba egy plusz nadrágért (persze nem volt a méretben), aztán irány a patakpart. Találtam egy szimpatikus, nagy követ, oda letelepedtem, a lábam pedig imádta a jeges vizet.

Páran a patak közepén, egy fatörzsön üldögéltek, Zsombor pedig a túloldalon a fűbe heveredve napozott a német lánnyal. Arra járt az ausztrál Karen is előző estéről újdonsült spanyol túratársával, Albertoval, váltottunk is pár szót, aztán valószínűleg aznap utolsóként befutottak az írek is Susanne-nel, így teljes lett az előző esti vacsora-csapat. Susanne valami menőbb helyen szállt meg, az írek meg az utolsó két ágyon az én szállásomon, úgyhogy a szobatársaim lettek (reméltem, hogy Connor már nem köhög).

Negyed 8 felé aztán bandába verődve elindultunk vacsorázni, Diego, Susanne, valamint az ír és német szobatársak. Komoly dilemmát okozott, hogy a falu két étterme közül melyiket válasszuk, végül az nyert, amelyikben kaptunk helyet 6 főre. Diego – az egyetlen spanyolul beszélő – koordinálta a rendelést, de végül mindannyian a zarándokmenüre szavaztunk. A saláta előételnek remek volt, a többi felejtős, egyedül a kis ír, Connor mondta el minden fogás után háromszor, hogy ‘wonderful’, és hogy ilyen jót még nem evett. Na igen, 18 évesen még milyen gondtalanul boldog az ember! A vacsora legjobb része persze megint a vörösbor volt, ebből 2 üveg is simán elfogyott hatunknak.  Kezdtem érteni, amiről tanult és Caminot már megjárt kollégám beszélt otthon, miszerint ‘no vino, no Camino’.

Igazán izgalmasak ezek az esti beszélgetések ennyi különböző országból és kultúrából érkező emberrel… Az angolomon, illetve az “íremen” lesz még mit csiszolni, Ronan-t – pláne a második üveg bor után – alig értettem (mondjuk ez talán nem az én angoltudásomon múlt), a német Kai-t pedig alig tudtam meggyőzni, hogy Magyarország nem nagyobb, mint Németország és nem a Fekete-tenger partján fekszik… Susanne-ról kiderült így két közös vacsora után, hogy nem egy “gyorsevő”, viszont nagyon boldog volt, hogy a pincérlány kitalálta, honnét származik, pedig szegény csak azt szerette volna tudni, ‘did you finish’? 🙂

10-kor elcsendesedett a város, mi is hazaindultunk a jó 100 m-re lévő szállásunkra, itt szerencsére nem volt olyan szigorú a záróra, kaptunk kódot az ajtóhoz. A fél szobánk aludt már, legalábbis, amíg mi is le nem feküdtünk… Kai ugyanis olyan éktelen horkolásba kezdett, amilyet én még életemben nem hallottam. A spanyol Javier kétszer kelt fel és csendesítette le, de csak rövid ideig hatott. Szerintem Kai-on kívül az egész ház ébren volt, olyan hangokat adott ki, hogy a spanyol lány többször hangosan felkacagott. Az én blogbejegyzésem viszont csak nem készült el éjjel 1-ig sem, Connor pedig még mindig veszettül köhögött…