3.nap_20170928: Zubiri-Pamplona

(Napi: kb. 21 km, hátralévő: kb. 728 km)

Még előző este a szobánk vacsoránál jelen lévő része megbeszélte, hogy mi aztán biztos nem kelünk korán. A francia bácsira alattam gyanakodtam kicsit, hogy keresztülhúzza a terveinket, és nem tévedtem. Ő már 6-kor talpon volt, így 4 óra alvás után én is kikászálódtam, visszamászni az ágy tetejére meg már nem volt kedvem. A konyha-előtér-étkező lassan megtelt élettel, szivárogtak ki a másik két szobából is a zarándokok, nálunk még teljes csend. Valószínűleg mindenkinek betett Kai műsora, és kihasználták a reggeli horkolás-szünetet. Én odakint találtam egy számítógépet, megörültem, hogy gyorsabban fog menni az blog-írás, de nem számoltam a spanyol billentyűzettel, túl macerás lett volna, szóval hamar feladtam. Viszont egy görgős talpmasszírozó is tartozott az gépparkhoz, azzal jól bemelegítettem a mai etapra. 7 felé aztán a mi szobánkban is beindult a mocorgás, csak Javier volt még a feje búbjáig hálózsákba csavarva, láthatóan őt viselte meg leginkább az éjszakai “koncert”. Fura volt végignézni, mi mindent reggeliznek a többiek, leginkább a japán fiú 2 adag zacskós levese lepett meg. Megjelent a Susanne is, teljes harci díszben, elindultak reggelizni ‘Crazy Horse’ Ronannel, és lassan én is összekészülődtem, mert elmúlt 8 óra.

Zsombor előző nap még úgy tervezte, hogy időben indulni fog, ezért nagy meglepetést okozott, mikor az albergue-ből kilépve ott termett mögöttem. Már megint a sors (vagy inkább Santiago) keze…(?) Mivel délutánra mindketten pamplonai városnézést terveztünk, nem lett volna sok értelme az újabb szétválásnak, nagyjából együtt mentünk a következő néhány településen keresztül.

Zsombor már korábban is beléjük botlott, engem viszont még újdonságként ért, hogy két francia bácsi egy tisztességesen megpakolt szamárral rója a kilométereket. Mikor találkoztunk, épp próbálták megitatni, de ő inkább utánunk indult (talán a jól megpakolt hátizsákomat kívánta meg).

Nemsokára összefutottunk Zsombor német kedvencével, Nicole-lal is (később a Nett, azaz “Szép” becenevet kapta, a gördülékenyebb beszélgetés kedvéért), egy faluban pihengetett a továbbra is hatalmas cuccával, így csatlakoztunk hozzá. Annyira nem volt lelkes, hamar tovább is indult, én meg úgy éreztem, a müzliszelet mellé nem ártana kis lábápolás is, ezzel meg is volt a tízórai wellness-szünet.

Zsombor nem bírt rám várni, de sokáig nem örülhetett, gyorsan utolértem, aztán megint nagyjából együtt haladtunk. Hamarosan elérkeztünk egy útelágazáshoz, ahol a távolságok nem, inkább következő település felé vezető utak iránya gondolkodtatott el. Zsombor általában a nehezebbnek tűnő útra szavaz, és mivel ez még egy templom meglátogatásának esélyét is hordozta, én is álltam a kihívás elé. A dombon felfelé kapaszkodva azért meginogtam, tényleg megérte-e ez egy templomért, de beigazolódott, hogy abszolút. Zabaldikában úgy 20-30 ember lakik, az egyikük, egy nagyon kedves néni boldogan fogadott minket a St. Stefano tempolomban. Magyar nyelvű leírást kaptunk a templomról és a faluról, útravalónak “zarándok-tanácsokat” szintén magyarul, és kedves zöld üzeneteket írhattunk a “faliújságra”. 

Az első emeleten volt egy kis imahelyiség (szigorúan cipő nélkül!), de ami a legnagyobb élmény volt számomra, hogy odafent megkondíthattam a harangokat…

Nagyon meghatódtam ezen a varázslatos kis helyen. Ahogy elhagytuk a templomot, Zsombort engedtem egy kicsit előremenni, jól kisírtam magam, és – hihetetlen, hogy már 3 nap után – azt éreztem, hogy soha nem akarok hazamenni.

Pamplonáig még egy elég hosszú sétánk volt hátra, a dombokról figyeltük a településeket, vajon melyik lehet végre már a város (én lelkes focirajongóként az Osasuna stadionját kerestem), de sehol semmi.

Pamplona előtt még beugrottunk egy pecsétért (a credencial-ba, azaz a zarándokútlevélbe) Villava kis folyóparti templomába is. Ott – már sokadszor az elmúlt 3 napban – belefutottunk egy német nyugdíjas csoportba, akik minden kegyhelyen énekelnek. Tekintve, hogy mennyi van, kész csoda, hogy van még hangjuk.

Hamarosan aztán tényleg elértük Pamplonát, a tervek szerinti kora délután, és bár a külvárosi séta elég hosszúnak bizonyult (feldobtuk egy kis friss péksütivel), idővel a kiszemelt szállás (Paderborn, 7€) is meglett. 

Kicsit sokat kellett várni a regisztrációra, több ismerőssel is befuttot közben, de legalább kaptunk narancslét és limonádét. A helyet egy német pár, Regina és Peter üzemelteti, nagyon kedvesek voltak, de Regina nemigen beszélt angolul. 6 amerikain keresztül jutottunk be a szobánkba, én kiköveteltem az alsó ágyat, később pedig kaptunk 2 ír (és nem túl jószagú) szobatársat is.

A szokásos zuhany-hajmosás-mosás kör után Zsomborral nekivágtunk a városnak. A Puente de la Magdalena-n (szép régi híd) át hamar a városfalhoz jutottunk, és azt megmászva a hangulatos óvárosban találtuk magunkat.

A legfontosabb látnivalót, a katedrálist már az elején letudtuk, a zarándokoknak csak 3€ volt a belépő, és elég sok érdekességet tartogatott. Nekem mondjuk a Sagrada Familia óta sajátos viszonyom van a templomokkal (azaz egyik sem lehet elég szép), de ezt azért megérte alaposabban megnézni.

A könyvem és Victor Hugo szerint a kerengő valami csodálatos, ezt sajnos felújítás miatt nem élvezhettük ki teljesen, de így is sokáig elnézelődtünk odabent.

Ezután még sokat sétáltunk az óvárosban, aztán át a sétálóutcában, nadrágot vadászni nekem (a farmerom kezdett leesni rólam), de csak egy bikafuttatásos alvópóló lett belőle (a pakolós listám apróbb hiányossága).

Közben útba ejtettük a híres bikafuttatás végállomását, az Arénát is, de nem mentünk be, inkább szétfotóztuk a futtatást megörökítő szobrot.

A város bárokkal teli negyedében közben beindult az élet, mindenhol emberek az utcán, sörrel+pinchossal, ami a tapas helyi megfelelője. Mint később megtudtuk, csütörtökönként akciós a sör+pinchos, ez indokolta a hatalmas nyüzsgést. Nem tudtunk választani, hol együnk, így vettünk ezt-azt (meg egy doboz Sangriát) és egy folyóparti parkban összedobtuk az olcsó vacsoránkat. Szerencsére nemcsak a városfal, hanem a szállásunk is közel volt, főleg, hogy le tudtunk liftezni és nem kellett akkorát kerülni, így elértük a 10 órás lámpaoltást…