4.nap_20170929: Pamplona-Puente la Reina

(Napi: kb. 24,5 km, hátralévő:  kb. 703,5 km, legmagasabb – és az egyik legtöbbet fotózott –  pont: Alto del Perdón 790 m)

Német szállásadóink nem csak a takarodót, de a reggeli kelést is nagyon komolyan vették, ennek megfelelően Peter be is csörtetett kb. fél 7 körül és egy hangos ‘Good morning’ kíséretében felnyomta a villanyt. Ír szobatársainknak több sem kellett, hátizsák fel és már indultak is (valószínűleg a következő szálláson még “szagosabbak” lesznek, mert a fürdőszobát most sem nagyon látogatták). Mi továbbra is tartottuk a 8 órás indulást, elvégre nem kerget senki. Pamplona jó spanyol szokás szerint még nagyon csendes volt, az út átvitt szinte a teljes óvároson, amerre már előző nap is jártunk, furcsa volt a délutáni-esti nyüzsgés nélkül látni. 

A kabátot és a nadrágom lecsatolható szárát az első adandó alkalommal (kb. fél óra után) le is vettem, Zsombor továbbment addig, később meg én hagytam le egy parknál, mert leült reggelizni. Jó néhány km-t megtettem egyedül, míg végleg elhagytam a várost, az utcák szövevényében azért kicsit bonyolultabb volt követni a jeleket, de csak kitaláltam. Hála a spotify-nak és az otthon előre összeállított útravaló listámnak, az hely szelleméhez illő – bár olasz nyelvű –  dal is segített (Fabri Fibra: Pamplona).

A következő faluban, Cizur Menorban Zsombor megint utolért és megosztotta velem magvas reggeli gondolatait. Arra jutott, jobb lenne nekem, ha szétválnánk, mert én könnyebben barátkozom… Nem tudtam eldönteni, komolyan gondolta-e, mindenesetre furcsa volt, hogy valaki ezt gondolja rólam, és egyben szomorú, hogy távol akar tartani magától. Elbúcsúztunk, ő elindult, én meg leültem egy parkban megreggelizni a tegnapi vacsora maradékát (beleértve a Sangriát is, aminek a felét sikerült kiöntenem).

Ezután egy elég unalmas szakasz kezdődött, csupasz szántóföldek, nagy ritkán néhány ismerős arc, és egyre nagyobb forróság.

A következő falu Zariquiegui volt, a San Andrés templommal (ide beszaladtam egy pecsétért), egy bárral (tele zarándokkal, ezt inkább kihagytam), beértem egy gyors víz-utántöltéssel, és indulás tovább. A falu után nem sokkal volt egy kellemes kis pad, inkább ott pihentem egy kicsit egyedül, cipő nélkül.

A következő jelentősebb megálló egy rövidebb hegyi menet után  az Alto del Perdón, a középkori zarándokokat ábrázoló szoborcsoporttal, ahol megint tömegek üldögéltek, fotóztak a szélmalmok tövében. Természetesen nem hagyhattam ki én sem a Camino egyik legikonikusabb fotóját (lásd: blog fejléc), de elfeledkeztem a nemsokkal korábban felkent naptejről, szóval nem ezek lettek a legjobb selfie-jeim…

A délután további része is elég unalmasan telt, küzdöttem a forrósággal, a porral, és a vizem is majdnem elfogyott. Kevés emberrel találkoztam útközben, néha abban sem voltam biztos, hogy jó felé megyek, de aztán mindig jött valami megerősítés. Nagyon megszenvedtem ezt az etapot, de a zene segített (főleg, ha mindenkitől távol énekelgethettem), és azt hiszem, kezdett megérkezni az egyre erősebb Camino-feeling is, valamiféle tisztulós-sírás formájában…

Muruzábal-ban a sok zarándokon kívül találtam végre egy működő kutat is, ez megmentett a hátralévő szakaszra. Elvileg egy 2-3 km-es kitérővel innét indult az út a Camino egyik állítólagos gyöngyszeméhez, a román stílusú Eunate templomhoz, ezt kereste nagyon az előző napokon többször látott spanyol(?) nő is, tőle hallottam először róla (spanyolul, szóval a pontos info egy másik itt pihenő zarándoktól való). Abban az állapotban nem volt az a templom, ami bármilyen kitérőre kapacitált volna, inkább kicsit körbenéztem az egyébként teljesen kihalt településen (naná, forróság és szieszta-idő), aztán irány az utolsó 4 km!

Puente la Reina volt a mai végcél, és mivel arra jutottam az elmúlt néhány napban, hogy jobban bírom a végét egy kis pihenő után, az utolsó faluban, Obanosban megálltam egy rövid időre. Innen már csak 2 km volt Puente la Reina, kis magyar alter a spotifyról, és már oda is érek.  A falu előtt nem sokkal a fülhallgatón keresztül is mintha a nevemet hallottam volna kiabálni valakitől, és nem tévedtem… Zsombor jött mögöttem két másik zarándokkal! Ő elment a kitérőre a templomhoz, így kerülhetett mögém (nem is hozott olyan sokat rajtam egész nap), ott találkozott a két “haverjával”, akik az Camino Aragonés-ről jöttek, ami Eunate-nél csatlakozik a mi Francia Utunkhoz. Ettől kezdve szinte egyértelmű volt, hogy ma is ugyanabban az albergue-ben alszunk, meg is lett nemsoká a legolcsóbb (Padres Reparadores, 5€), templom melletti szállás. Ágyat választhattunk, volt még több hely a szobában, én ragaszkodtam az alsóhoz, Zsombor becuccolt fölém.

A szokásos zuhany-mosás-teregetés kör után elindultunk szerezni valami vacsorának valót, meg beugrottunk a közeli Santiago templomba, megnézni a fekete Szent Jakab-szobrot.

A templom után sikerült megtalálni talán az egyetlen nyitva tartó boltot, a kínálatot felmérve pedig egy klassz salátát láttam magam előtt (az inspiráció az albergue konyhájából jött, ott csinált egy zarándoktárs valami hasonlót). Tonhal, zöldségek, baguette, és – csak hogy ma se maradjunk alkohol nélkül – egy nagy üveg San Miguel sör. 

Visszatérve gyorsan összedobtam a salátát, amihez egy kedves, de angolul nem sokat beszélő francia úriembertől kaptunk egy nagy adag pennét, ami az ő salátájához már nem kellett, a miénket viszont kétségkívül feldobta. Cserébe kapott a sörünkből.

Zsombor elment a misére, így rám maradt a romeltakarítás is, de nem bántam, izgalmas volt a nagy sürgés-forgás a konyhában és a közös étkezőben. Az olaszok természetesen tésztát főztek, bár amikor megszaglásztam a hatalmas serpenyőben gőzölgő szószukat, az olasz tetovált pasi csalódottan mutogatta az üveget, hogy abból azért nem lesz az igazi… és ráadásul még olívaolajuk sem volt! Kicsit kiültem a kertbe, nemsokára befutott Zsombor is, megittuk a maradék sört, aztán mikor már hűvösebb lett, bevonultunk az étkezőbe.

Ott 3/4 10-ig igazi bábeli zűrzavar tombolt, angol, olasz, spanyol, német, francia, koreai és egy kis magyar vonallal. Én 10 után maradtam még odalent, előtte gondosan előkészítve a hálózsákot és az alvós pólót, hogy csak bele kelljen ugrani később. Néhány német még 10 után vacsorázott, aztán megjelent a tetovált pasi főzőtársa, egy szintén tetovált harsány rúzsos olasz “donna” (a későbbiekben aztán összebarátkoztunk Daniela-val és kiderült, hogy csak 3 héttel idősebb csak nálam, mio Dio) kávézott és hosszasan telefonált, úgyhogy csak éjfél után maradtam egyedül. Kezdtem érezni, hogy ez a kialvatlanság hosszú távon nem lesz tartható…