6.nap_20171001: Estella-Los Arcos

(Napi: kb. 21,6 km, hátralévő: kb. 659,6 km)

Az éjszaka meglehetősen zavartalanul telt, leszámítva, hogy nem sokkal villanyoltás után valami fura hang jött a szoba másik feléből. Elég nehezen lett meg a probléma forrása, és ugyan egy férfihang bocsánatot kért, a “Spanyol lány” (ez csak a tőlem kapott beceneve, egyébként Nour Libanonból) elektromos fogkeféje indult be rejtélyes módon a táskájában. A hagyományt folytatva és néhány krónikus koránkelőt leszámítva, ma is 7-ig csend volt a szobánkban. Akkor azért már én is felkeltem, de mivel egy spanyol pár még 3/4 8-ig aludt, kivittem a hátizsákomat az előtérbe átpakolni. Erre még ki kell találnom valamit, mert nagyon sok időt vesz el, viszont a hálózsákomat – mint súlyos tételt – az aljára kell tennem, ergo este mindent ki, reggel mindent be. Meg ugye honnét is tudnám, mit lesz majd kedvem felvenni másnap (haha, nem kedv kérdése, hisz’ alig van választék, pláne tiszta és száraz). Megnyugodtam, hogy a Zubiriből ismert japán fiú ma sem indul el éhesen, mert megint irtózatos zacskós leves-szag töltött be mindent (óh, a jó kis természetes ízfokozók!). Mire 8-ra elkészültem, a konyha is teljesen kihalt lett, sanszos, hogy megint én voltam az utolsó távozó…

Hatalmas lendülettel nekiindultam, egészen a szemben lévő kávézóig, ami szintén üres volt már, és ennivaló is alig, zarándoktársaim tehát valószínűleg jóllakottan keltek útra. Azért egy jó kis bocadillos (azaz szendvics) nekem is jutott, becsomagoltattam az útra, egy péksütit meg egy kis napindító koffeint kóla formájában pedig bedobtam a Marca (sportnapilap, 28 oldal spanyol foci, yeah) átlapozása közben. (Off-topic: kicsit aggódtam, ma népszavazás Barcelonában, félő, hogy nagy balhé lesz, tönkreteszik a kedvenc városomat…) Kb. fél 9 volt, mikor készen álltam az indulásra, a kávézóból kilépve pedig egyből társaságom is akadt. Zsombor várt rám, nem volt valami jó passzban, valaki elvitte a cipőjét kora reggel a szállásról. Vélhetően az illető csak összecserélte, mert maradt ott egy hasonló – más színű, női – modell, jobb híján ebben indult el. Ilyen állapotban mégsem hagyhattam cserben, úgyhogy szétválás elnapolva… A városból kifelé vezető útról felfedeztünk egy Decathlont, elálmodoztam kicsit egy új nadrágról, de maradt is egy szép vasárnap reggeli álom… 

A tervezett első megállót hamar elértük: boldogan olvastam a könyvemben, hogy van Estella közelében, nem sokkal Ayegui után az Út mentén egy ingyenes borforrás (Fuente del Vino), ami a Bodegas Irache nevű borászat ajándéka a zarándokoknak. Ott találtuk Susanne-t, az erre elkülönített palackját töltögette, mi is megszabadultunk a vizünk egy részétől, és felszerelkeztünk fél-fél liter vörösborral. Susanne csinált rólam borcsapolós képet kifejezetten a blogba, de vállalhatatlannak találtam, meg különben se szerepeljek már alkohollal közös képen nyilvánosan 🙂 A reggeli áhítat-program sajnos elmaradt, a Monasterio de Irache bencés kolostort csak kívülről tudtuk megnézni mert zárva volt.

A borforrástól egy kisebb csapatban (többek között Susanne-nel és pár svéd lánnyal) haladva nemsokára elértünk egy elágazáshoz, ahol mindkét út mai végcélunk, Los Arcos felé vezetett, de a valamivel rövidebb egy kisebb hegyen, a hosszabb Azquetán és Villamayor de Monjardinon keresztül. Nem volt kérdés, hogy Zsombor a hegyit választja, majdnem mindenki a kényelmesebb felé indult, szóval én is inkább a hegyre szavaztam. Zsombor hamar lehagyott, meg nemsokára a zacskós leveses japán fiú is, úgyhogy egy jó ideig egyedül mentem. Komoly fejtörést okozott, hogy felmásszak-e a kilátás kedvéért egy bunkerszerű magaslesre, de végül kihagytam (ezt azóta is sajnálom kicsit). Az idő kellemes volt, bár egész nap borús, a hegymenet szerencsére nem fárasztó, a végén pedig még Zsombor is előkerült, valami kis dombon várt be, aztán szaladt utánam. 

Egy darabig megint együtt mentünk, és az utunkba került egy elég elhanyagoltnak tűnő kiskert Luquín után. Lehullott, rothadó paradicsomok, kókadozó növények mindenfelé, gondoltuk, egy-egy paradicsom és paprika a bocadilloshoz jól fog jönni. Ráadásul egész délelőtt vágytam egy kis gyümölcsre, mondjuk egy jó körtére, és lám, azt is megadta az Út. Ez is a Camino egyik kis csodája: jóllakatja az éhes zarándokot! Amikor továbbindultunk és nem nagyon találtuk a sárga nyilainkat, persze kiderült, hogy nem is erre kellett volna jönni, de az utánunk érkezőket bevárva és követve visszataláltunk a helyes ösvényre. Cruce-nél összeért a két út, így a hamarosan felbukkanó bárféleségben egyre többen csoportosultak reggeli útitársaink közül.

Nem messze egy romos épület állt egy kis dombon a szőlőtőkék között, mi inkább azt néztük ki ebédlőnek. Kipakoltuk a nálunk lévő összes elemózsiát, szereztünk még egy kis szőlőt, így sikerült egy elég jó kis vasárnapi ebédet összedobni (azért nem vagyok büszke rá, hogy az egyetlen dolog, amiért fizettünk, a baguette volt…).

Időközben többeknek is megtetszett a hely, így nem sokáig élvezhettük zavartalanul a vasárnap kora délutáni idillt (meg a szabadtéri kijelölt illemhelyet). Megjelent egy idős, vidám koreai pár, Zsombor Nett-je, aztán az én egyik előző éjszakai ágyszomszédom, egy szintén német nő is, akivel kicsit elbeszélgettem, míg leápoltam kezdődő vízhólyagomat és ismét útjára engedtem Zsombort.

Elég hosszú szakasz volt még vissza, untam egy kicsit egyedül, de azért volt mindenfelé elég ismerős arc az úton (belebotlottam például horkolós Kai-ba), meg néha egy-egy fényképezni való érdekesség is akadt.

Délután 3 felé elértem Los Arcost, a település első padján Zsombor egy svéd lánnyal, Katarinával beszélgetett, míg várt rám, majd együtt indultunk el valami szállást keresni. A település elég kihalt volt, csak egy kisbolt nyitva (megjegyeztük vésztartaléknak), a templomhoz közeledve aztán az egyik, a listánkról kinézett albergue is meglett, de inkább megkerestük a municipal-t. A templom előtt zajlott az élet, két étterem és egy kávézó tele helyiekkel és zarándokokkal, a közeli folyócskán túl pedig már várt a szállásunk (Isaac Santiago, 6€). Nagyon kedvesen fogadtak, ráadásul egyszerre értünk oda Nett-tel, aztán befutott több előző napi szobatársam is, úgyhogy hamar otthon éreztük magunkat. Gyors érkezés utáni rituálé, aztán irány a vésztartalék-bolt. Aranyáron vettem két almás sütit (az árazás tükrözte, hogy az egyetlen vasárnap is nyitva tartó hely a faluban), aztán kb. negyed óra alatt körbesétáltam a települést, nem volt túl sok látnivaló.

Letelepedtem a folyópartra kicsit egyedül lenni meg almás sütizni, de hívott Zsombor, hogy merre vagyok és hamarosan meg is jelent. Üldögéltünk kicsit együtt is, aztán bementünk a templomba körülnézni. Épp az első vacsorán megismert angol pár jött kifelé, szívből ajánlották a “vizitet”. Körbesétáltam a kerengőben, aztán felmentem az orgonához (oda azért ritkán sikerül templomokban).

Kezdett kicsit hideg lenni, meg csepegett az eső, így visszaszaladtam a 7 órás mise előtt az albergue-be felöltözni meg összeszedni a száradó(?) ruhákat.

A misén ugyan láthatóan helyiek is részt vettek, de úgynevezett zarándok-mise volt, ami eddigi tapasztalataim alapján azt jelenti, hogy a végén a zarándokok maradnak egy külön áldásra. Bevallom, nem járok misére, így nem ismerem a szertartásrendet, de itt mindenképp az egyik legmeglepőbb és meghatóbb része, amikor kezet kell fogni a körülöttünk állókkal. Nem voltam elég felkészült, se apró, se elég zsebkendő ahhoz képest, hogy sikerült végigbőgnöm az egész szertartást. Olyannyira, hogy a zarándokáldást már meg sem tudtam várni, megkaptam a kis papírt az angol nyelvű imádsággal, és zokogva kirohantam. Kicsit sok volt ez az elmúlt hét… A testem is kezd nagyon fáradni, a fejem tele van élményekkel, nevekkel, arcokkal, rengeteg boldog pillanattal, és ezt feldolgozni sem könnyű. Eszembe jutott, hogy egy hete még otthon bor-fesztiváloztam sok kedves baráttal, rettegtem az úttól, most pedig már túl vagyok egy héten. Zsomborral viszont holnaptól tényleg elválunk, és talán ez viselt meg a leginkább… féltem, hogy nagyon egyedül maradok megint. Pontosan az vár majd rám, ami elől a Camino-ra menekültem…

Zsombor nem nagyon értette, hová tűntem, de aztán megtalált a folyóparton. Az albergue és a folyó közötti épületből flamenco zene és ének hallatszott ki, épp illett a hangulatomhoz. Kiderült, hogy az épület egy művelődési ház, a flamenco pedig nem valamiféle kellemes vasárnap délutáni tanfolyam, hanem egy előadás zajlik éppen. Konkrétan sikerült benyitnom egy színházterembe, ahonnét épp jött ki egy ügyelő-féle, és kedvesen beinvitált, hogy nyugodtan üljek le. Kimentem megkérdezni Zsombort, nem nézzük-e meg, de nem volt túl lelkes, inkább a vasárnapra tartogatott beülős vacsoráját választotta. 

A két étterem közül az egy kiesett az eső miatt, a másik fedett terasza és a menü viszont abszolút meggyőző volt. Az egyik asztalnál csupa ismerős: Susanne, a “Spanyol lány” (azaz a libanoni Nour) és a mindig vele lógó “Angol fiú” (azaz a holland Thom), a vidám dán (akitől a hátizsák-pakoló leckéket kaptam), az előző esti ausztrál pasi, Chris, meg még jó néhányan. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy csatlakozni kellene, de ha már egyszer tényleg ez az utolsó közös esténk Zsomborral, inkább csak vele töltöm. Rábeszéltem a paellára (seafood, ugyanis már ilyeneket is eszem!) meg egy nagy kancsó Sangriára, egyik sem okozott csalódást. Sokat beszélgettünk, kellemes este volt, de ez az albergue is 10-kor zárt…