Menni kéne, menni kéne…

El Camino….

Spanyolország-rajongóként természetesen nem volt ismeretlen fogalom számomra, de nem vagyok vallásos, a spirituális dolgok sem ragadtak még magukkal igazán, a Coelho-könyv is elkerült, szóval nem volt sok közünk egymáshoz az Úttal…

2016. október 13-án aztán egy régi barát tragikusan korai elvesztése újra összehozott számomra – egykor és azóta újra – nagyon kedves és fontos emberekkel. Egy elég fájdalmas fogászati kezelés után nem voltam benne biztos, hogy elmegyek a búcsúztatóra, de talán ekkor kaptam meg az első jelet, hogy mindenképpen ott a helyem. Hihetetlen élmény volt újra találkozni 15-20 éve nem látott, tizenévesekből komoly felnőttekké vált barátokkal, még ha valaki akkor nagyon hiányzott is közülünk…

Amellett, hogy sokat beszélgettünk Róla, próbáltunk minél többet megtudni egymásról is, kivel mi történt az elmúlt években, amikor szóba került, hogy P. már kétszer megjárta a Caminot. Érdeklődve hallgattam a történeteket, de leginkább az első út egyik “hozománya” fogott meg: a vége után nem sokkal ott várt rá az Igazi (ráadásul egy jóképű olasz, amilyenre éni is nagyon vágytam)…

Szóval nem tudok igazán komoly kezdeti elhivatottságról beszámolni, az alapvető indok nálam a pasi-téma volt… Ennyi is épp elegendő lett volna, hogy egyre inkább bevegye magát a gondolataimba a Camino, de aztán hónapról hónapra sokasodtak a megoldandó feladatok az életemben, és ez a helyzet kezdett nagyban hasonlítani ahhoz, ami P.-t is elindította az első útján.

Kicsit utánanézve az időjárási viszonyoknak, hamar körvonalazódott bennem, hogy a legmegfelelőbb idő április lenne, májusban már itthon is beindul az élet, a nyár kizárva, utána leghamarabb csak október jöhetne szóba. Addig pedig nem akartam várni, ráadásul – ahogy hallottam – novemberben sok szállás bezár, addig be is kéne fejezni. Azt, hogy ennyire komolyan tervezem az utat, sokáig nem mondtam el senkinek, a főnökömnek is csak az elvi lehetőségét vetettem fel, hogy mit szólna, ha elmennék úgy 6 hét szabadságra… A helyettesítésem megoldása persze az én feladatom lett volna, és mivel egyébként is egyre zűrösebb volt a munkahelyi helyzet, le kellett mondanom az áprilisról. Reméltem, hogy az október összejön, addigra minden rendeződik a munkával, lesz helyettesem, és az útra is lesz elég időm felkészülni. Aztán persze minden másképp alakult…

Miután júniusban közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy 10 év+1 nap után távozom az oly szeretett cégtől, bizonyossá vált, hogy elérkezett az idő az Útra. Nem is titkoltam tovább a terveket, és mivel egyre többen kérdezgették, hogy tényleg megyek-e, már csak ezért sem hátrálhattam meg, bármennyire is féltem. Akkoriban találkoztam véletlenül újra P.-val is, és miután elmeséltem neki az életemben történt változásokat, csak annyit kérdezett: miért nem indulsz azonnal? Ránéztem a kerekedő pocakjára, és egy pillanatra bennem is megfogalmazódott a kérdés… Én azonban ehhez mindig is túl tervezgetős voltam: elkezdtem beszerezni mindenféle Caminos könyvet (amiket persze nem olvastam el az Út előtt); összegyűjtögetni a blogokat, amiket majd elolvasok indulás előtt (természetesen ezt sem tettem); a konkrét útitervről viszont még elképzelésem sem volt. Mikor kedvenc légitársaságom bejelentette, hogy szeptember végén elindul a bordeaux-i járata, megörültem, hogy ez van talán a legközelebb Saint-Jean-Pied-de-Port-hoz (na, mire ezt is megtanultam…), épp jó lesz nekem. Már csak az évadzáró szabadtéri koncertnaptárra vártam, és mikor kiderült, hogy szeptember 23. után “szabad” vagyok, meg is vettem a 25-i “csak oda” jegyem. Még sosem utaztam így, hogy csak egyirányú jegyet vettem, és ezt valahol nagyon élveztem. A pontos dátumot viszont 10 nappal az indulás előttig senkinek nem árultam el, talán akkor vált önmagam számára is bizonyossá, hogy már nincs visszaút…

A felmondásom után még kiélveztem az utolsó nyári napsugarakat, majd a felkészülésre szánt 3 hét pontosan úgy telt, ahogy mindig mindent intézek: hagyjuk az utolsó pillanatra! Tapasztalt túrázó ex-kollégáktól ugyan még időben tippeket kaptam a felszerelésre vonatkozóan, egyikük Caminozott is, ő egyéb tanácsokkal is ellátott, a blogokat bújva pedig napokig listákat írtam a beszerzendő dolgokról, és kiderült, hogy kb. semmim sincs az Útra. 10 nappal indulás előtt aztán nem halogathattam tovább, beszereztem legalább a cipőmet, hogy összeismerkedjünk, de fontosabbnak tartottam még inkább leugrani 4000 m-ről tandemben ejtőernyővel (minek gyalogoljak annyit, ha utána zuhanok le), 2 napra elutazni Milánóba egy ‘ragazzo’ miatt (hátha majd ő vár ott a végén) és találkozni a lehető legtöbb barátommal, mintha örökre elmennék. Így aztán 3 nappal indulás előtt elengedtem a “tudományos” felkészülés kérdését (végül minden utazás előtt ez van), pánikszerűen bevetettem magam egy nagy sportboltba az “apróságokért”, a legfontosabb (és legdrágább) dolgokat beszereztem másnap két profi túraboltban, amit meg nem, anélkül – azt gondoltam – nyilván elleszek. Utolsó délután még egy pedikűr (mégiscsak a lábam lesz a legfontosabb, és a pedikűrösöm vette meg a rendkívül fontos ruhaszárító kötelet és csipeszeket), valamint az esti borfesztiválozás is belefért, hogy aztán hajnalig pakoljak, ahogy ez már lenni szokott…

Talán ebből is látszik, mennyi – főként saját magam számára – idegesítő szokás leküzdése várt rám az Úton, amellett, hogy teljesen ki kellett lépnem a komfortzónámból. Eddig elképzelhetetlen volt, hogy utazáskor hálótermi vagy közös fürdőszobás elhelyezést foglaljak, viszont soha nem indultam el szállásfoglalás nélkül, mint ahogy a kelleténél több ruha és egyéb apróság nélkül sem. A pakolás ennek ellenére elég jól sikerült, a hátizsákom elfogadható súlyú lett (8.8 kg), a kollégiumi éveket visszaidézve meggyőztem magam, hogy a közös alvás-fürdés sem lesz olyan vészes, és úgy terveztem, nem foglalok előre szállásokat sem (különben sem tudtam, hol kellene), szóval lesz, ami lesz. Ez a része tehát rendben ment.

Jöttek azonban a nehezebb “feladatok”… Túlságosan rágörcsöltem az egyik legfontosabb megoldandó kérdésre: mi lesz a jövőmmel? Miután abbahagytam a munkát, folyamatosan kaptam az erre vonatkozó kérdéseket, amelyeket eddig könnyedén hárítottam azzal, hogy majd elmegyek a Caminora és ott kitalálom. Aztán megrémültem, mi lesz, ha mégsem jön az isteni sugallat, és tervek nélkül érkezem haza? 

A lelkemet is kicsit helyre kellett rakni: otthagyni valahol az Úton az életemben indokolatlanul túl fontos szerepet betöltő férfiakat, és kinyitni a szívem az újnak. Jaj, mi lesz, ha ez sem sikerül?!

Rettegtem a fizikai megpróbáltatásoktól is, hiszen kifejezetten nem szeretek gyalogolni, de abban mi lenne a kihívás, ha bringával vágnék neki, amit egyébként is a mindennapjaim része? Különben is, még egy defektes belsőt sem tudok kicserélni, és az idén még nem estem bringával, szóval… Maradt tehát a gyalogos verzió, és eldöntöttem, hogy csak valami komoly vészhelyzet esetén szállok buszra/taxiba/stb., egyébként a Camino minden méterét a saját lábaimon fogom megtenni!

A félelem az előttem álló bizonytalan, ismeretlen dolgoktól aztán szép fokozatosan átváltott izgalommá, kíváncsisággá, hiszen valószínűleg ez lesz eddigi életem legnagyobb kalandja! És úgy éreztem, ha ezt végig tudom csinálni, ezután minden kitűzött célomat el tudom majd érni!

Hát akkor… Buen Camino❤