(Napi: kb. 18,4 km, hátralévő: kb. 612,6 km)
Reggel újra véglegesen búcsút vettünk egymástól Zsomborral (spoiler: ezúttal sikerült, 24 napig nem láttuk egymást), aztán én még 8-ig elszöszmötöltem és a hospitalerok szigorú pillantásaitól kísérve utolsóként elhagytam az albergue-t.
Egészen az első kis térig jutottam, és mivel előző este semmire nem volt időm, kicsit rendezgettem a dolgaimat (a rezsiszámlákat sajnos nem fizeti be helyettem Santiago). Vásárlást is terveztem, majdnem elfogyott a tusfürdőm, samponom, kellett valami enni+innivaló is az útra, és már második napja náthás voltam, amire nem készültem előre zsebkendővel, úgyhogy irány a supermercado! Persze megint kicsit túlvállaltam a kaját, ok, hogy 2 db-tól akciós a chorizo, de biztos, hogy kell még fél kiló plusz teher a zsákomba? Zsebkendő csak min. 100 db-os kiszerelésben (azt bezzeg nem cipeltem), semmi kis piperecucc, szóval az első boltlátogatás nem volt túl sikeres. Ellenben utána sikerült először majdnem (kézjelekkel még időben visszaterelt a helyes útra egy – csak spanyolul – nagyon beszédes bácsi), aztán viszont tényleg eltévednem. Szerencsére találkoztam egy nagyon kedves idősebb hölggyel, aki – miután nem boldogultunk spanyolul – inkább velem tartott és irányba állított. Neki mindegy volt, melyik pékségbe megy a reggeliért (már amennyire értettem), én meg nagyon hálás voltam neki, és sajnáltam, hogy nem tanultam meg legalább egy kicsit spanyolul az Út előtt, hogy ezt megfelelően megköszönhessem. Jó lenne néha elbeszélgetni a helyiekkel, de ez kizárólag az angollal szinte lehetetlen, pedig elképesztő, hogy mennyire kedves mindenki a zarándokokkal és olyan jól tud esni az a sok mosoly és biztató pillantás nap mint nap. Egyébként sokan kérés nélkül is útbaigazítanak, csak meglátnak egy zarándokot és már mutatják is a helyes irányt, az pedig szinte természetes, hogy legalább egy ‘Hola’ vagy ‘Buenos días’ elhangzik a ‘Buen Camino’ mellett. Azon gondolkodtam, ez vajon Magyarországon is így lenne-e, vagy inkább csak köszönés nélkül bosszankodnának az emberek, hogy mi ez a sok idegen itt a mi városunkban/országunkban…?
A második supermercado-ban a város szélén aztán beszereztem mindent, ami még hiányzott, egy padon meg is reggeliztem (2 isteni almás süti, még az első barcelona-i utamon lettem függő), és végre nekiindultam a gyaloglásnak. Már elmúlt 11 óra, sejthető volt, hogy nem ma döntöm meg a napi rekordomat, és túl sok útitársra sem számítottam, hacsak nem a tegnap Viane-ban éjszakázók érnek be lassan (ahogy tette ezt francia tészta-adományozó ismerősünk a puente la reina-i konyhából).
A várost elhagyva a főút mellett, de egy parkosított sétaösvényen vezetett az út, amit hétköznap ellenére rengetegen koptattak a zarándokokon kívül is. Úgy tűnt, mintha valami közeli településről gyalog járnának be Logrono-ba az emberek ügyeket intézni, pedig ez valószínűleg csak a szokásos napi testmozgásuk volt (újabb “eltanulandó” szokás). Hamarosan aztán kiderült, hogy honnét jönnek annyian szembe: elértem Logrono víztározóját (tulajdonképpen egy tó), körülötte kavicsos ösvénnyel és egy hatalmas parkkal.
Itt aztán megint egy jó ideig elbámészkodtam, mint aki még sosem látott ilyen állatokat (magányos zarándok minden élőlénynek örül). A tó tele volt éhesen tátogó óriási pontyokkal, elsétálgattam kicsit a kacsákkal és irigykedve néztem a mókust etető nénit… Tessék, ehhez is el kellett jönnöm ide, hogy rácsodálkozzak a természetre?
Már kezdtem magam mögött hagyni a parkot, mikor végül nekem is meglett a saját mókusom 🙂 Nagyon kitartóan követett, biztosan előbb megérezte, mint ahogy nekem eszembe jutott, hogy tegnap óta rejtegetek valamelyik kis zsebben egy fél csomag magot, amit aztán meg is osztottam vele. A mandulát és a mogyorót kisajátítottam, a földimogyorót és a mazsolát akartam rásózni, de utóbbi nem aratott osztatlan sikert, ő is szelektált. Majdnem el is fogyasztottunk mindent, úgyhogy megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy most már indulnom kell, de így is alig akart leszállni rólam. Azért szerencse, hogy ezt túl sokan nem hallották, amint egy mókussal folytatok hosszas eszmecserét…
Ezután néhány km-t felfelé vezetett az út, az Alto Grajera nevű csúcsra, ahonnét szép kilátás nyílt a magam mögött hagyott tóra és a távolban még Logrono is feltűnt.
A következő település, Navarette 3,6 km-re volt, oda terveztem egy újabb kis pihenőt. A település előtt beért egy 4 fős mediterrán csapat, a 2 olasz és a 81 éves(!) szlovén bácsi túl gyors volt nekem, de fiatal spanyol (egész pontosan tarragona-i, azaz katalán) barátjukat kicsit hátrahagyták, hogy szórakoztasson. Ő mesélte, hogy ez az év különösen meleg és száraz Spanyolországban, a mostani kánikula sem megszokott (mégsem volt akkora mellényúlás a sok meleg ruha, amit pakoltam), de aztán sajnos elég hamar ott is hagyott, nem akarta elveszíteni az útitársait. Pedig végre egy spanyol, akivel lehetett angolul társalogni!
Navarette-ben a Nagyboldogasszony templomon kívül nem volt túl sok látványosság, viszont odabent egy világ- és egy Európa-térképre lehetett felhelyezni, honnan érkeztél, amit természetesen nem hagyhattam ki.
Mivel már napok óta érlelődött bennem a gondolat, hogy haza kellene küldeni néhány felesleges dolgot a nagyon nehéz hátizsákomból, Navarette alkalmas helynek látszott a postalátogatásra. A Google Maps segített is, az viszont már nem, hogy sziesztaidőben értem oda, és a fél 2-kor záró posta aznap már egyébként sem nyitott ki többet. Úgy tűnik, mégsem lesz olyan könnyű megszabadulni a terhektől… A postától visszavezető utat nem terveztem meg, próbáltam követni a megérzéseimet, így sikerült pár száz felesleges métert megtennem, de végül a “sárga út” is meglett (köszi Santiago!).
A pihenőt végül a városon túl, a helyi temető épületének árnyékában ejtettem meg, amelynek bejárati kapuját ráadásul egy középkori zarándok menedékhely romjaitól költöztették ide, tehát egy újabb műemlék is kipipálva.
Délután 3 óra volt, nagyon tűzött a nap, szóval azon is el kellett gondolkodnom, meddig gyalogolok még ma. A következő szállás Ventosa-ban 7 km-re, vagy az azt követő Nájera-ban még további 10 km-re volt, ami vállalhatatlannak tűnt, így maradt Ventosa. Az útjelzéseket nem vitték túlzásba, néha komolyan el kellett gondolkodnom, merre menjek, de a megérzéseim nem hagytak cserben. Jó ideig egy autópálya mellett vitt az út, előttem-mögöttem senki és csak reménykedtem, hogy az egy szem ventosa-i albergue nem lesz tele, mire odaérek.
Közben – mivel a zsákom tartalma tegnap egy újjal is bővült – egész nap méltó “nyughelyet” kerestem a régi farmeromnak, de nem akartam csak úgy otthagyni valahol, hiszen eddig is annyi jópofa “lerakat” jött szembe, én is egy ilyet szerettem volna. Ventosa előtt nem sokkal aztán meg is találtam!
Ventosa egy 150 lakosú, apró falu, amelyhez egy kis kitérőt kell tenni az Útról, egy templommal, mellette egy bárral (ezt kinéztem vacsorázó-hely alternatívának, bár teljesen kihaltnak tűnt) és egy albergue-vel. Túl sok lehetőség tehát nem volt, célba vettem az Albergue San Saturnino-t (még így sem volt egyszerű megtalálni a bejáratot), ahol 10€-ért kaptam is szabad ágyat egy szigorú tanár néni-szerű hölgytől, aki egyébként nagyon kedves is tudott lenni. A földszinti közös ebédlő-imádkozó(?) helységből egyfolytában gregorián zene szólt, de ez már a második emeleten, ahol az ágyam volt, nem zavart annyira. A kilátás a szobából remek, zuhany, konyha az első emeleten, a konyhából pedig kijárat a kicsi, ám annál hangulatosabb kertbe és a mosókonyhába. Szobatársnak pedig megkaptam a Navarette előtti mediterrán csapatot és egy nagyon magas és vékony holland nőt, felettem viszont nem aludt senki (hurrá, alsó ágy!), így még szét is tudtam pakolni a cuccokat a zsákomból, ami nekem maga a mennyország.
Már épp elterveztem, mennyire nyugodt estém lesz: megeszem az egész nap cipelt chorizo-t a hozzávalókkal, blogot írok és jól kipihenem magam. Egy valamivel, illetve valakivel nem számoltam, aki még nálam is később indult Logrono-ból, a privát szobájából: a másodikon is meghallottam, ahogy az éppen megérkező Susanne kacagott a szigorú tanár néninek a földszinten 😊
Nagyon megörültünk egymásnak, csatlakozott hozzám a mosodában is, ahol egy német pasival nagyon megszenvedtünk a pénzbedobós mosógép használatának elsajátításával. Ő feladta, nekem végül sikerült, bár 2€ kissé túlzás volt azért a pár ruhadarabért. Susanne-nak nem volt ennivalója, és láss csodát, az egyik földszinti ajtó mögül előbukkant egy valóságos éléskamra. A szigorú néni – mivel bolt nincs a faluban – berendezett egy kis helyiséget mindenféle zarándokok által kedvelt dologgal, amit elég elfogadható áron adott. Susanne odáig volt a kis illatszerektől (épp olyanok, amiket Logronoban vettem), én végre kaptam 100-asnál kisebb kiszerelésű zsebkendőt, közben pedig felbukkant a tészta-adományozó francia Eric és felajánlotta, hogy főz nekünk vacsorát, ha visszük a bort. Több se kellett a két konyhatündérnek, csak néztük, ahogy Eric egy kosárba összedobálja a hozzávalókat (kb. 4€-ért bevásárolt), mi kifizettük a bort, és irány a konyha. Eric nem igényelte a segítségünket, így 7-ig kaptunk egy kis szabadidőt, de sokkal izgalmasabb volt a konyhában, mert közben az olasz “csapat”, a toszkán Michelangelo és lombardiai Umberto is pasta-t kezdett főzni, a spanyol fiú, Samuel pedig egy jó kis tortilla de patata-t készített elő. Minden ipari mennyiségben készült, éhen biztosan nem maradtunk volna, így viszont felcsaphattunk Susanne-nal zsűrinek, vállalva, hogy mindent végigkóstolunk, és eldöntjük, hogy az olasz vagy a francia séf (olasz felmenőkkel, mint kiderült) spagettije a jobb.
Még este is nagyon kellemes idő volt, így a fél konyhát kivittük még a kertbe, hogy mindenki tudjon kint vacsorázni.
Eric isteni spagettit főzött (hagyma, paprika, paradicsom, meg még ki tudja, mi), az olaszok “csak” paradicsomost, így egyértelmű francia győzelem született, de azért az olaszok maradékából is jól bekajáltunk Susanne-nel. Az egy üveg bor sem fogott ki hármunkon, és nagyon jól elbeszélgettünk Eric-kel, pedig az angol nem volt az erőssége. Megtudtuk, hogy ápoló egy kórházban (Susanne vízhólyagját kezelésbe is vette), elvált, és sokat gyalogol Franciaországban is, viszont most Burgos-ból, azaz néhány napon belül haza kell mennie. Szegény Samuel közben odabent sütötte a tortilla-t, mert a nagy spagetti-főzésben neki már nem jutott szabad hely a konyhában, de ahogy készen lett, olyan gyorsan elpusztította a másik asztaltársaság, hogy nem tudtuk megkóstolni. Pedig ez az egyik kedvencem, kíváncsi lettem volna a házi készítésű verzióra is. A mosogatást bevállaltuk volna mi lányok, de a szakácsaink még ezt is elintézték, szóval igazán úri dolgunk volt ezen az estén. Michelangelo közben főzött valami elalvást segítő teát, előkerült egy kis csoki is, és nagy hangzavart keltve folytattuk az ismerkedést. Samuel napfelkelte és naplemente képeket mutogatott, amiket az Úton csinált, jó kis spanyol zenéket töltöttünk le a spotify-listámra, meséltek útitársukról, a 81 éves szlovén Joseph-ről, aki 6 nyelven beszél, nagyon tájékozott és simán tudja tartani velük a lépést.
Számomra ez a Camino egyik varázsa: sosem tudhatod, ki és mi vár majd a szálláson, ahová egy hosszú nap után megérkezel, és aztán milyen kis csodák történnek még veled aznap az új barátoknak köszönhetően. Közös főzés, vacsora, beszélgetés, mindig ilyenre vágytam, és most nap mint nap megkaphatom.
Ha a szigorú “tanár nénink” nem zavar el 10-kor aludni, ki tudja, meddig tartott volna ez a rendkívüli este. Samuel-lel még gyorsan kapcsolatba léptünk a facebook-on, mert valószínű volt, hogy nem fogom többet utolérni őket, ő pedig néhány nap múlva sajnos haza is megy. Ilyen ez a Camino: barátok jönnek-mennek, néha csak egy-egy napra találkozol valakivel, és mégis sokáig megőrzöd a szívedben❤
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: