9.nap_20171004: Ventosa-Ciruena

(Napi: kb. 25,4 km, hátralévő: kb. 587,2 km, azaz már több mint 200 km letudva)

Hiába a második emelet, a 6:30-kor megszólaló gregorián dallamok engem is kivertek az ágyból. A férfi szobatársaim akkor már rég az előtérben pakoltak, csak holland szobatársnőmmel próbáltunk még kicsit pihenni, de nem sok sikerrel. Így viszont láthattam a napfelkeltét a szobánkból, gyönyörű volt, küldtem is képeket Samuel-nek, aki időközben olasz-szlovén csapatával már útra kelt.

Kivételesen reggelizést is terveztem már a szálláson, így legalább fogyott a chorizo (Susanne-nak is adtam), és volt rá esély, hogy a kb. 2,5 órás úton Nájera-ig nem halok éhen. Pontban 8-kor elindultunk együtt Susanne-nal (természetesen utolsóként), nem beszéltünk konkrétan róla, de úgy tűnt, hogy ha már így egymásra találtunk, akkor ma együtt gyalogolunk.

A napfelkelte a dombokról újabb fotótémát szolgáltatott, néhány percenként megálltunk és néztünk visszafelé, miközben Samuel is küldte a saját képeit. Nagyon megörültünk a szőlőnek is, és annyira belemerültünk az eszegetésbe meg a beszélgetésbe, hogy majdnem eltévedtünk. Nem volt túl sok jel, a távolban viszont már látszott Nájera, így csak meglett a helyes út. Időközben utolért minket egy svéd nő, Mariana, Susanne-nal jól elbeszélgettek, ő ugyanis svéd-finn, azaz az anyanyelve svéd, de Finnországban született (akárcsak a finn lakosság kb. 6%-a). Először úgy tűnt, valamilyen rossz angolt beszélnek, annyira ismerősen csengtek a szavak, de kiderült, hogy ezt a nyelvet – bárhogy is kagylózok – nem fogom érteni.

Nájera-ban első utunk egy kávézóba vezetett, ott aztán elüldögéltünk vagy fél órát, miközben felváltva bevásároltunk a szomszédos boltban, kellett a maradék chorizo mellé egy kis zöldség meg a baguette, és persze a napi kólám. Najera-ból nem sokat láttunk, csak a kagylókat és a sárga nyilakat követve átszeltük a várost, keresztül egy kis hídon, elhaladtunk a Santa María de la Real kolostor mellett (sajnos nem volt nyitva, pedig a képek alapján gyönyörű odabent), majd egy darabig egy természetvédelmi övezeten, később pedig egy alsóbb rendű autóúton haladtunk a 6 km-re fekvő Azofra felé.

Kezdtem felvenni Susanne Camino-ritmusát, tudtam, hogy itt újabb pihenő következik, amit egyébként én is igényeltem, mert kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni a meleg. Már messziről kinéztük a templomot, mint pihenőhelyet, azt tudtuk, hogy az Út minden bizonnyal érinteni fogja, számomra már csak az volt a kérdés, a templomot miért mindig a falu legmagasabb pontjára építik? A zárva tartó templom árnyékában Susanne a szuper guide book-jával, én a szálláslistával kezdtem neki a tervezgetésnek, hogy meddig is menjünk még ma, és egyöntetűen a 9 km-re fekvő Ciruena nyert. Még az sem tarthatott vissza minket, hogy összefutottunk Eric-kel, aki már bevásárolt a mai vacsorához, hasonló gasztronómiai remeklésre készülve, mint amiben előző este részünk lehetett. Bár sajnáltuk, hogy ma nem ő főz ránk, nem féltettük, hogy egyedül kell ennie, hiszen délelőtti svéd útitársunk, Mariana kísérgette lelkesen. Azofra főterén szerencsére vizet is tudtam szerezni, ebben a melegben szinte észrevétlenül elfogyott a megállók között 1-1 liter folyadék, a kutakból viszont jobbára kellemesen hideg forrásvíz folyt, amit a hátizsákom jobb oldalsó zsebében tartva sikerült is hűvösen tartani (hiszen jelmondatunk: mindig tartsd a Napot a bal oldalon). 

A Ciruena-ig tartó, közel 2 órás úton egy francia páron kívül senkivel nem találkoztunk, Susanne-nel is hol együtt, hol pár méterre egymástól csendben gyalogoltunk. Azt azért megtudtam közben róla, hogy a volt párjával tavaly erre jártak egy spanyol-portugál autós kiránduláson, és akkor csodálattal nézte az út mellett gyalogló zarándokokat, most pedig a pasi már sehol (legalábbis fizikailag, mert a lelkében még nagyon is jelen volt), ő pedig itt gyalogol, hogy feldolgozza a szakítást, kitalálja, mi legyen a közös lakással, amiben 7 évig éltek együtt és hogyan folytassa az életét 38 évesen. Egyébként színházi színésznő (jelenleg 1 év “alkotói szabadságon”), emellett énekel, dalokat ír, rövidfilmet forgat egy barátjával, amivel egy hamarosan sorra kerülő filmfesztiválra is beneveztek. Nagyon megkedveltem ezt a lányt, valószínűleg nem véletlen, hogy az első nap mellé ültem le a vacsoránál és most is együtt vagyunk…

A mai útszakasz legmagasabb pontján feküdt maga a település, így egy jó kis dombot kellett megmászni előtte a délután kellős közepén, az úton pedig szinte semmi árnyék. Susanne leült kicsit az egy szem fa tövébe, én inkább nekivágtam, hogy mielőbb túl legyek rajta. Fura hangokra lettem figyelmes, nem tudtam elképzelni, kinek kiabálják, hogy ‘Vamos, Mariano, vamos!’, amikor aztán feltűnt egy szerencsétlen szamár meg a két gazdája. Mariano csak nem akart elindulni, hiába noszogatták, mondjuk nem csodálom, egy tucat zarándok hátizsákját kellett maga után húznia a kis kocsiban. Nem nagyon értettem, hogy ha 5€-ért lehet taxival cipeltetni egyik szállásról a másikra a hátizsákot, akkor miért kínlódnak itt egy szegény csacsival… Ha olcsóbb, akkor a gazdáinak nem feltétlenül éri meg, ráadásul nekik is végig kell gyalogolni az utat, ha pedig drágább, miért fizetnek többet a zarándokok azért, hogy kínozzanak egy állatot???

Amíg szegény Marianot sajnálgattam, utolért Susanne, és együtt örvendeztünk a felbukkanó házaknak. A település határába egy modern golfklub épült, ott még volt is valami élet, de ami utána következett… Mint egy szellemváros, úgy nézett ki a falu: rengeteg új építésű tömbház, modern sportközpont, rendezett parkok, játszóterek, és sehol egy lélek. Kb. 20 percig csak ilyen utcákon gyalogoltunk, nagy ritkán feltűnt egy-egy ház, ahol láthatóan lakott valaki, de szinte mindenhol a ‘Se vende’ (azaz Eladó) tábla lógott, kiderült, hogy ez a városrész beceneve is (Sevende). Nem tudom, mi lehetett a koncepció; ahhoz a golfklub kevés, hogy ennyi lakónak munkát adjon, nagyváros nincs a közelben, szóval mégis ki akarna ide költözni?

Útközben már láttuk a Casa Victoria albergue hirdetését óriási táblákon (később többször választottam így szállást), ígértek valami spa-t is, így nem volt kérdés, hogy ezt keressük Ciruena két albergue-je közül. A település régebbi, elhanyagoltabb részét is elértük már, de mindig csak az volt kiírva, hogy pár száz méter, mire egy kis kitérő után a település legszélén megtaláltuk a Victoriát.

Úgy nézett ki, mint egy családi ház, belépve is inkább egy nappali+étkezőben éreztem magam, mint egy albergue-ben. A háziasszonyunk ráadásul békésen aludt a kanapén, nem úgy tűnt, mint aki vendégeket vár… Azért csak kaptunk ágyat (10€), mivel láthatóan semmi nem volt a faluban, vacsorát is kértünk (újabb 8€), meg kezdésnek egy-egy jégkrémet a megérkezés örömére. Érdeklődtünk a spa felől, amiről kiderült, hogy egy masszírozós lábáztató szerkezet, ami egy időben nálunk is nagyon népszerű volt (Anyukám is kapott tőlem egyik karácsonyra), erről inkább lemondtunk. A szobánkban 3 emeletes ágy, de rajtunk kívül csak egy zarándok (ő sem volt ott), így alsó ágyunk is lett. A teraszon kényelmes kerti bútorok, a fürdőszoba szép és hatalmas, a házinéni pedig 5€-ért vállalta, hogy a szuterénben minden ruhámat kimossa és megszárítja estére. Szinte a mennyországban éreztük magunkat, és tervezgettük, hogy kettesben (vagy hármasban a lakótársunkkal) megvacsorázunk, kis ejtőzés a teraszon, korai lefekvés, szóval végre egy nyugodt este! Aztán persze megérkeztek a többiek, és megint nem lett az egészből semmi…

Visszatért az első lakó, az ír Caroline, aki a golf clubban kávézott eddig; megérkezett a brazil Lucia és a német Thomas, akik jó néhány napja együtt gyalogolnak és nagyon gyorsak, ők be is költöztek fölénk; befutott (szinte szó szerint) a svéd Anna-Karin, aki kb. 40 km-t megy naponta, ő a miénkből nyíló kis szobában kapott helyett, ahová már érkezett egy olasz bringás is, de ő nem csatlakozott kis csapatunk. Azt hittük, teljes a létszám, de tegnapi szállásunkról még megérkezett a holland szobatársnőm, Gerda, valamint a mosodából a német pasi, Brahma is (India-rajongó, innen a név), ők már privát szobákban kaptak helyet, nagyon boldogok voltak tőle. Bár nem ezen a szálláson laktak, vacsorázni azért csatlakozott hozzánk a francia pár, akit ma útközben kerülgettünk, így lett teljes az asztaltársaság. A vacsorát pontban 7-kor tálalták, egy kedves pasi készítette, aki aztán a fotókat is lőtte rólunk.

Előételnek salátát és tésztát kaptunk, különböző feltétekkel, már ez is bőven elég lett volna, de jött még a sült hús és jégkrém vagy gyümölcs desszertnek. Természetesen a bor sem maradhatott el, ma kivételesen fehér, amiből tízen – a vacsora után Caroline is csatlakozott – 3 üveggel benyakaltunk. Nem is húzta annyira sokáig társaság, mindenkit eléggé leszívott ez a hosszú és nagyon forró nap, így végül fél 10 körül elkezdődhetett a nyugodt esténk Susanne-nal. Ő nyújtó- és meditációs gyakorlatokat végzett az előszobában, én boldogan hajtogattam a tiszta és száraz ruháimat, a jövő-tervezés jegyében megajándékoztam magam egy-egy Jovanotti-koncertjeggyel 2018-ra Rómába és az Arena di Verona-ba (bakancslistás tétel) és folytathattam végre a blogírást is…