11.nap_20171006: Belorado-Agés

(Napi: kb. 28,1 km, hátralévő: kb. 528,5 km, legmagasabb pont: 1150 m, szintkülönbség: 500 m)

Hiába a zsúfolt szoba és a sok zarándok, sikerült egész sokáig aludnom ezen a reggelen, csak a hálózsákban vibráló telefonomra (az egyetlen érték, amit általában elrejtek éjszakára) ébredtem, majd mindjárt egy magyar feliratra a fejem fölött: “Itt járt egy magyar.”

Nos, most már legalább kettő… Azt sem vettem észre, hogy Anna-Karin elindult, már üres volt az ágy mellettem, biztosan sokat akar ma menni, behozni a tegnapi lemaradást. Valamennyi ennivalóm (chorizo, paprika) maradt még az előző napokról, de péksütemény semmi, így azt terveztem, hogy egy következő településen majd szerzek egy baguette-et, addig kibírom evés nélkül. Az albergue-ben elég sok zarándok reggelizett (többek között Felix, Brahma, Javier), de nem vagyok oda a kávé-pirítós-vaj-dzsem kínálatért, úgyhogy inkább nem csatlakoztam, úgyis tudtam, hogy nemsokára utolérnek és nem utoljára látom őket, inkább negyed 9-kor végre elindultam.

Elég hűvös és borús idő volt, a település szinte teljesen kihalt ilyen korai időpontban, csak néhány későn induló zarándok szivárgott ki az Útra a környező albergue-kből, valamint ismét belefutottam Mariano-ba és gazdáiba (meddig kínozzák még ezt a szerencsétlen állatot?).

A Szent Mária templom viszont már nyitva volt, be is lestem, de nem akartam túl sok időt itt eltölteni. Egyébként jellemző ezen a környéken, hogy sok templomtorony tele van gólyafészekkel, ahogy ez is.

Belorado egyébként elég helyes kis városka, jobban körülnézve kicsit sajnáltam, hogy tegnap délután mindjárt a szélén megálltam, talán egy “központibb” fekvésű albergue-ben kiélvezhettem volna az esti nyüzsgést a Plaza Mayor-on és környékén. Persze remekül szórakoztam tegnap este Anna-val meg a németekkel, így Belorado felkerült Logrono mellé a “van még mit bepótolni a következő Camino-n”-listámra. 

A településről kifelé tartva még elhaladtam a Convento de Santa Clara (Szent Klára kolostor) mellett, kicsit bizarrul hatottak közvetlenül mellette a félkész modern házak és a street workout park.

A következő település Tosantos kb. egy órányira, 4,8 km-re volt, addig elég unalmasan telt a délelőtt. Mondjuk a reggeleket még jobban bírom, viszont most kezdtem éhes lenni és a vízhólyagjaim is egyre inkább kellemetlenkedtek. Tosantos után aztán beértek a többiek, elrohant mellettem Felix és nem sokkal utána a spanyol Javier is (szokás szerint telefonált). Még reggel küldtem búcsú-üzenetet Samuelnek, mert tudtam, hogy ma mennie kell Pamplonába, ahol az autóját hagyta, aztán pedig haza, erre ki jött velem szemben hamarosan? Ő maga! Nagyon megörültünk egymásnak, bár nem értettem, hogy kerülhetett oda, de elmesélte, hogy mivel volt még ideje a buszig Belorado-ból, reggel elindult egyszerre az olaszokkal, csak épp a másik irányba, mert volt még kedve egy kicsit gyalogolni. Azt hittem, már soha többé nem látom, így jó volt élőben is elköszönni tőle, és megbeszéltük, hogy ha végre eljutok Tarragona-ba (évek óta tervezem, leginkább a Castellers-fesztivál miatt), mindenképp összefutunk.

Egyre éhesebb voltam, a következő település még sehol, de ahogy már eddig is sokszor, Santiago megint segített: az első napokhoz hasonlóan az út széle tele volt szederbokrokkal, amin végre nem összeaszott, hanem friss, érett szemek lógtak. A mögöttem érkező két középkorú nő megirigyelte, ahogy ott vidáman falatoztam, az egyikük rá is vetette magát az általam meghagyott szemekre, a másikukkal meg továbbindultam. Bár nem voltam igazán beszélgetős hangulatban, mégsem akartam udvariatlanul otthagyni, ami aztán jó döntésnek bizonyult. Barbara egy alaszkai ápolónő, majd – mikor utolért bennünket – bemutatta Sharon-t, a barátnőjét is. Nagyon dicsérték az angoltudásomat (én még mindig eléggé gyatrának érzem), örültek, hogy magyarral találkoztak, mert ismernek egy magyar orvost Alaszkában és nagyon kedvelik. Sharon-ról nem sokat tudtam meg, de Barbara mesélt kicsit az életéről: Afrikában dolgozott egy ideig ápolónőként az orvos férje mellett, ahol rengeteg borzalmat látott, ráadásul a férje is verte, szóval úgy kellett hazamenekülnie. Látta, hogy valami nincs rendben a lábammal, és felajánlotta, hogy ahogy beérünk a következő faluba, Villambistia-ba, szakszerűen ellátja a vízhólyagjaimat. A település előtt meg pipacsot is láttunk (elég szokatlan októberben), meg két nagyon rongyos zarándokot a kutyáikkal, akik szintén (mármint a kutyák) nehezen bírták az utat.

Villambistia első (és talán egyetlen) bárjában nyüzsögtek a zarándokok, Javier is ott kávézott már (ezért kár volt úgy rohanni) és legnagyobb meglepetésemre Anna-Karin olvasgatott az egyik asztalnál. Szegény nagyon el volt keseredve, mert ugyan reggel azt érezte, hogy újra tud gyalogolni, csak eddig jutott (7 km), és megint elkezdett fájni a csípője. Most már csak a buszra várt, hogy aztán több átszállással még ma eljusson Bilbao-ba. Barbara megrendelte a kávéját, aztán kezelésbe vette a lábaimat, teljesen el volt hűlve, hogy tudok ezekkel a rettenetes vízhólyagokkal gyalogolni. Lecserélte a tapaszaimat valami még jobbra, duplán leragasztotta, hogy ne mozduljanak el, ellátott tanácsokkal, hogy mit vegyek majd Burgos-ban és adott annyi tapaszt az övéből, ami addig kitart. Elég zavarban voltam, hogy egy vadidegen a rettenetes lábamat ápolgatja egy bár udvarán (ok, Afrikában biztosan látott ennél sokkal rosszabbat is), de nagyon hálás voltam neki, és Santiagonak is, hogy ilyen fantasztikus embereket sodort az utamba. Kicsit Barbara-val kapcsolatban is azt éreztem, mint az ausztrál Karen-nel az első vacsoráról, hogy valamiféle őrangyalaim az Úton: Karen a lelkemet, Barbara a testemet ápolta, még ha csak egy rövid ideig is…

Nem akartam viszont velük maradni és túl sok időt vesztegetni, így el is indultam, Anna-Karin pedig velem tartott a buszmegállóig, amit ugyan nem talált meg, de azért remélem, hazajutott (sajnos soha többé nem láttam).

Villambistia-t elhagyva a következő 7 km-en és a teljesen elhagyatott Epinosa del Camino településen keresztül megint szinte teljesen egyedül gyalogoltam Villafranca Montes de Oca-ig. A zarándokok, akiket nem Villambistia-ban hagytam magam mögött, nagyjából mind itt töltődtek fel a bárokban, éttermekben. Az első dolgom volt keresni egy boltot, hogy végre péksüteményhez jussak. Az ajtóban beleütköztem Javier-be (hogy került már megint elém?), aki figyelmeztetett, hogy vegyek magamhoz enni-innivalót, mert egy 12-13 km-es kemény hegymenet következik, ahol semmi nem lesz útközben. Nagyon kedves volt tőle, de persze ezt már egyébként is tudtam (hála a szálláslistának), lélekben egész nap erre treníroztam magam. A stratégiai fekvés ellenére a bolt nem volt valami jól felszerelt, vagy már előttem túl sok zarándok vágott neki a hegynek és lefosztották, mindenesetre azért megszereztem az utolsó baguette-et, egy kis kólát meg még egy üdítőt, a közeli kútról pedig feltöltöttem a fél literes palackjaimat is, így 1,5 liter folyadékkal már be voltam biztosítva. Mivel az Út mindig a templom mentén halad el, így az Iglesia de Santiago Apostol (azaz Szent Jakab templom) melletti játszótér padjai tökéletes helyszínül szolgáltak a délben elfogyasztott reggelimnek. Itt találkoztam először egy nagyon furcsa idősebb pasival (szintén a padon ebédelt), aki a megszokottól eltérően egy kis hátizsákkal, viszont egy méretes utazótáskával gyalogolt, amit mindig a kezében vitt. Biztosan megvolt az oka rá, de azért elég szokatlan, hogy a kényelmesebb háton-szállítás helyett valaki ezt a cipekedési módot választja…

Mielőtt elindultam volna a Montes de Oca hegyre (innen a település neve), odaért a játszótérhez Dani és Polina, nagyon megörültünk egymásnak (Dani ezt a szokásos messziről kiabálással jelezte). Tegnap végül nem jöttek el Belorado-ig, megálltak egy településsel korábban, és valami nagyon drága vacsorát ettek a falu egyetlen éttermében. Most újabb rövid pihenőt tartottak, így ott is hagytam őket azzal, hogy később majd úgyis találkozunk.

Nem telt bele sok idő, és utol is értek, hogy aztán hosszan együtt gyalogoljunk. Kicsit tartottam ettől a szakasztól, ilyenkor már a tudattól is fáradtabb vagyok, hogy ennyit kell menni pihenő nélkül fel-le, néha beszélgetni sem nagyon tudtunk, csak kapkodtuk a levegőt. Dani és Polina nagyon aranyosak voltak, ha egy kicsit lemaradtam, mindig nézegettek visszafelé és időről időre bevártak, pedig nélkülem valószínűleg gyorsabban haladtak volna.

Kicsit kiábrándító, amikor egy nagyobb emelkedő után a dombtetőre felérve azonnal látszik, hogy egy meredek lejtő után megint fel kell mászni egy hasonlóan magas dombra. Itt ezekből nem volt hiány… Az első 1100 méteres csúcs után lefelé útba ejtettük a spanyol polgárháború áldozatainak emelt, “Az elesettek emlékművé”-t (Monumento de los Caídos), majd átkeltünk a Peroja folyó kis gyalogos hídján, aztán fel a mai szakasz legmagasabb pontjára, az 1150 méteren fekvő Alto Pedraja-ra.

San Juan de Ortega még mindig 8,5 km-re volt, de az út innen már alig érezhetően lejtett lefelé. Dani és Polina is előrementek (talán azt gondolták, most már túléli az “öreg csaj”), hogy hamarosan aztán egy gyönyörű helyen ismét találkozzunk. Egy spanyol nő alakított ki itt egy pihenőhelyet (El Oasis del Camino néven facebook-oldala is van), ahol Susanne és Gerda már javában festegettek, a finn zászló is felkerült a többi közé egy fatörzsre, a szívecskés képeik meg a többi műalkotás mellé a kupacba. Néhány zarándok a padokon, fatörzseken vagy függőágyakban ejtőzött, Dani és Polina eszegettek, de a spanyol nő kutyája szemet vetett Dani szendvicsére, így kiderült, hogy mennyire tart a kutyáktól. Túrabotja sincs, ami biztonságot adhat a veszélyesnek tűnő állatok távol tartására, úgyhogy várhat még rá pár félelmetes pillanat a Caminon… Befutott egy – talán spanyol – nagyon helyes és magas fiú is, az első zarándok eddig, aki igazán megtetszett, erre kiderült, hogy napi 40-50 km-t gyalogol, mert már csak 2 hete van beérni Santiagoba. Tessék, ez az én formám: egy pillanatra feltűnik a tuti pasi, hogy aztán soha többé ne érjem utol!

A kis németek előttem indultak, Susanne-t és Gerda-t még az oázisban hagytam, bekapcsoltam a zenét, és irány San Juan de Ortega! Valahol az utolsó 1-2 km-en beértem egy szandál+zokni összeállításban gyalogló lányt, aki – hiába volt bedugva a fülem – elkezdett beszélni hozzám, és olyan elesettnek nézett ki, hogy inkább mellette maradtam. Egy újabb német zarándok (egyébként is sokan vannak az Úton), elhagyta az egyik cipőjét, azért nyomja most szandálban, nem túl edzett, úgyhogy elég keveseket megy (3 nappal előttem indult, és én sem vittem eddig túlzásba), ma például marad is San Juan de Ortega-ban. Valamiért nagyon nem szimpatizáltam vele, túl mesterkéltnek és egy kicsit “szentfazéknak” tűnt, úgyhogy nem is bántam, hogy a faluba érve elváltunk.

San Juan de Ortega plébánia albergue-éje is klasszikus Camino-szállásnak számít, sokan töltik itt Burgos előtti éjszakát és élvezik a kis falu ódon hangulatát, az esti zarándokmisét, valamint az utána felszolgált fokhagymalevest (egy korábbi plébános vezette be ezt a szokást). Zsombor is itt éjszakázott tegnap, bár nem ez volt a terve, de Villafranca-ban zárva volt a municipal, így a nap végén még felgyalogolt ide (én már a vacsorán is túl voltam Belorado-ban, mikor beszéltünk és ő még úton volt). Reggel aztán itt találkozott Nour-ral, aki Villafranca-ban éjszakázott, viszont nem tudott aludni, így hajnalban elindult egy német nővel a hegyre, és ma már mindketten (illetve mindhárman a német nővel) Burgos-ba tartanak. Kicsit én is megpihentem, ismerősök is akadtak, itt volt Lucia és Thomas (pedig azt hittem, már sosem látom őket, olyan gyorsak), Dani és Polina épp velük beszélgettek, úgyhogy csatlakoztam. Fontolgattam, meddig kellene még menni ma, a 3,6 km-re fekvő Agés-ig vagy az onnét még 2,5 km-re lévő Atapuerca-ig. Mindkét helyen több szállás is volt, attól nem féltem, hogy nem lesz szabad ágy, viszont már bőven elmúlt 4 óra, így az időre bíztam magam.

Egyedül indultam el San Juan de Ortega-ból, a többiek már útra keltek, Susanne és Gerda még valahol mögöttem, szóval minden oldalról be voltam biztosítva. Az út Agés-ig elég eseménytelenül telt, az erdős vidék is egyre kopárabb hegyi legelőkbe csapott át, de azért itt-ott akadt némi érdekesség.

Már majdnem fél 6 volt, mikor Agés-be értem, így eldőlt, hogy maradok, Dani és Polina jelenléte pedig végképp meggyőzött.

Fáradt, éhes és szomjas voltam, így kivételesen az első utam nem a szállásra, hanem a bárba vezetett, ahol üldögéltem kicsit velük meg egy ismeretlen pasival, egy sör és valami csokis péksüti társaságában. Beszélgettünk róla, hol kellene megszállni Burgos-ban, Dani elábrándozott egy privát szobáról mindenféle luxus szolgáltatásokkal kiegészítve, mivel a holnap estét elvileg már külön tölti Polina-tól. Mi is ilyesmiről leveleztünk Susanne-nal és Nourral, szerettünk volna kicsit kiszabadulni a szombat éjszakába és nem visszamenni 10-kor az albergue-be, de csak megfizethetetlen szállásokat találtunk, mert egy népes konferenciát, vasárnap pedig valamilyen sportversenyt tartottak a városban. Az ismeretlen pasi ajánlott egy alkalmazást, a Camino Pilgrim app-ot, és bár eredetileg nem terveztem, hogy ilyesmit használok az úton, azért letöltöttem, mert szerinte nagy segítség a szálláskeresésnél, sokkal több információval, mint amennyi az induláskor kapott listán megtalálható. Le is csekkoltam az agés-i kínálatot, bár a 60 lakosú faluban nem volt olyan nehéz megtalálni egyik albergue-t sem, épp kettő előtt ültünk, a harmadikba pedig a faluba megérkezve botlottam bele.

Végül a két közelebbiből az El Pajar de Agés-t választottam (10€), de vacsorát nem kértem, két szimpatikus bár is volt a környéken, nem gondoltam, hogy éhen maradnék. Csupa idősebb zarándokkal kerültem egy szobába (Dani és Polina kaptak egy kétágyast), többen aludtak is már, a szoba ráadásul zsúfolt volt és a kis tetőtéri ablakokon alig jött be levegő. Gyorsan letudtam a tisztálkodást, kimostam pár apróságot és kimenekültem a szabadba.

Felkerestem a Santa Eulalia vértanúról elnevezett kis templomot, és önző módon most nem csak minden zarándokért, de kimondottan az egyre durvább vízhólyagjaim miatt sajgó lábamért is imádkoztam egy kicsit (persze nem valami hivatalos formában, mert nem sok imát tudok). Hittem a tapaszokban meg hogy majdcsak elmúlnak maguktól, de egy kis segítség fentről sosem árt…

A falu többi részén hamar körbesétáltam, közben Susanne is megírta, hogy ideértek, az első albergue-ben vannak Gerda-val és Brahma-val, és majd vacsorázzunk együtt. Javier-t is láttam megint egyedül egy bárban iszogatni, de inkább nem akartam zavarni, a kis németek a szálláson vacsoráztak, Susanne viszont közben eltűnt az on-line térből, így végül beültem egyedül a szomszédos étterembe valami egyszerű, de laktató menüre.

8 körül elkezdtek odagyűlni a helyiek is, egyre nagyobb lett a hangzavar, úgyhogy inkább vettem még egy sört és kiültem az albergue előtti kerthelyiségbe, ahol csendben olvasgathattam. Ahogy besötétedett, lehűlt a levegő is, bent pedig nem volt semmilyen közösségi tér, így kivételesen jóval 10 előtt felmásztam az ágyamra és hamarosan bele is aludtam az internetezésbe. Csak megvalósult végre a napok óta tervezgetett nyugodt estém…