(Napi: kb. 22,9 km, hátralévő: kb. 505,6 km)
Jót tett a korai lefekvés, így nem volt gond az ébredéssel sem, a hálózsákból viszont nem esett jól kimászni, mert a nyitott kis ablakokon áramlott be a jéghideg levegő (reggel 7-kor 1 fok volt odakint). Mindenki sötétben matatott, mert egy idős házaspár nagyon sokáig aludt, így én sem akartam zörögni a zacskóimmal, de 3/4 8-kor már nem bírtam tovább, elvégre 8-kor indulni kellett.
A reggelizést ma is későbbre terveztem, volt még egy kis tegnapi maradékom (baguette, chorizo) meg a folyamatosan cipelt müzli-szeletek, inkább haladni akartam, hogy mielőbb Burgos-ba érjek. Így aztán sikerült megtekintenem a hátam mögött a napfelkeltét, előttem pedig még ott ragyogott a telihold, miközben egyetlen felhő sem volt az égen, ellenben dermesztően hideg. Szeretem ezeket a Camino-reggeleket, annyira friss és nyugodt minden, a gyaloglás is ilyenkor megy a legjobban, nem a forró délutánokon.
Az út Atapuerca-ig az aszfaltozott főút mellett vitt, szerencsére autó csak nagy ritkán jött a 2,5 km-en. A település a XI.században egy híres csata helyszíne volt, amelyben az akkori király is elesett, ennek állított emléket a pár darabból álló kőemlékmű még a faluba érkezés előtt. Az ellenkező oldalon pedig egy nagy tábla hirdette az úttól kb. 3 km-re fekvő régészeti lelőhelyet, ahol vasútépítés során őskori barlangokat tártak fel, bennük az Európában talált legkorábbi emberi maradványokkal. Talán érdekes látnivaló lett volna, de sem időben, sem km-ekben nem kalkuláltam bele a napomba, úgyhogy kimaradt.
Atapuerca után megint egy “nem szeretem”-szakasz következett, meredek emelkedő, nagy sziklákkal. Kezdett egyre melegebb is lenni, így mire felértem, ömlött rólam a víz, cserébe viszont remek kilátás várt, valamint útközben Thomas, fent pedig Lucia fogadott. Thomas megállt fotózni, Lucia őt várta, aztán amíg én megszabadultam pár réteg ruhától, ők el is indultak lefelé. A csúcsról már kivehető volt a távolban Burgos, de az is látszott, hogy mennyit kell még addig menni…
Kb. 1 óra múlva értem el Villaval falucskát, elég bizarr látványt nyújtott a falu elején az omladozó templom, és egyébként az egész településen egyetlen lélekkel sem találkoztam. A település túlsó végén viszont egy kellemes piknikezőhely volt pár asztallal és paddal, úgyhogy megreggeliztem, és még friss forrásvizet is tudtam szerezni. Hamarosan viszont odaért egy 5 fős, elég hangos csapat, és bár kedvesek voltak, inkább otthagytam őket.
Egy ideig megint az autóúton vittek a sárga nyilak, de sem autó, sem ember, egészen az első bárig, ahol nyüzsögtek a zarándokok. Susanne, Gerda, Brahma, Lucia, Thomas, szóval majdnem az egész ciruena-i vacsoraasztal együtt. A bárban isteni frissen facsart gyümölcslét adtak, abból lehajtottam egy nagy pohárral, és ha nem fél órával azelőtt reggelizem, akkor a fantasztikusan kinéző tortilla de patata-t is megkóstolhattam volna… A többiek még elkávézgattak kicsit, én elindultam, de a következő településen, Orbaneja-ban meg is álltam levenni az összes meleg ruhámat, mert majdnem dél volt és nagy hőség. Javier, a magányos spanyol is itt üldögélt a kávézóban és szokás szerint telefonált…
Az öltözködés közben a “kis csapatom” elment mellettem, de messziről láttam, hogy tanácstalankodnak az útvonalat illetően, és mire valaki megmutatta nekik a helyes utat, épp odaértem, így együtt meneteltünk Burgos felé. Brahma másik utat választott (3 alternatív út is vitt be a városba), így őt elvesztettük, én végig Lucia-val beszélgettem, amíg elhaladtunk Burgos kis repülőtere mellett és – bár azt hittük, végre a városban vagyunk – csak Villafría-ba, Burgos külvárosába érkeztünk meg. A forgalom viszont már itt is ijesztő volt, kezdtünk elszokni tőle az elmúlt majd’ két hétben…
Csalódottságunkban leültünk az első étteremnél, kellett valami hűsítő (nekem például egy jégkrém meg egy sör). Elég sokat elüldögéltünk ott, sejtettük, hogy utoljára vagyunk így együtt, mert Lucia és Thomas nem szereti a nagyvárosokat, szóval még ma továbbmennek Burgos-ból, és mivel Lucia-nak sietnie kell, valószínűleg többet nem érjük utol őket. Persze a Caminon sosem lehet tudni… azért bejelöltük egymást a facebook-on, hogy esetleg majd Muxiában találkozunk (ekkor még buszozást terveztünk oda Susanne-nal), aztán elbúcsúztunk Lucia-tól és Thomas-tól 🙁 Közben megérkezett a kedves kis csapat is, akikkel Villaval-ban találkoztam, vegyes ausztrál+svéd társaság, közülük volt, aki innét már taxival ment a belvárosba, de mi új erőre kaptunk Susanne-nal és Gerda-val, így hát nekivágtunk a hátralévő kb. 8 km-nek.
Én itt is inkább egyedül gyalogoltam, vagy előttük, vagy mögöttük, jól esett a nagyvárosi nyüzsgés előtt egy kis csend. Elég változatos helyeken vezetett az út, hol autópálya mellett, hol hatalmas parkokban futók és kerékpározók között, vagy a folyó mellett, ahol hangosan ránk köszönt egy meztelen pasi (persze odafordultunk, így a látványt nem kerülhettük el).
Jeleket nem nagyon láttunk, így mentünk a megérzésünk után, de mivel a katedrális a folyó partján, a municipal albergue meg a közelében volt, a folyót követve annyira nem lőhettünk mellé. Egy idő után aztán nyilakat is találtunk, ezek átvezettek a boltokkal, kávézókkal, éttermekkel teli sétálóutcákra, de sziesztaidőben érkeztünk, úgyhogy szinte minden kihalt volt. Nem úgy a municipal albergue melletti kis tér, ahol alig tudtuk átverekedni magunkat a tömegen, miközben egy apró bárból hangosan szólt a zene.
Sajnos nem sikerült találni elfogadható áron privát szállást, ahol nem kell este időre visszamennünk, maradt tehát az Albergue Municipal Casa de los Cubos (5€), így legalább közvetlenül a katedrális mellett, a belvárosban szállhattunk meg. Ez volt az eddigi legnagyobb albergue, ahol aludtam, 5 emelet, 150 ágy, ehhez képest kevés zuhanyzó és wc. Kaptunk viszont zárható szekrényt, én viszont sajnos felső ágyat, alattam pedig egy kicsit mogorva lány, akit már láttam néhányszor, de nem találtam túl szimpatikusnak, a mellettünk lévő ágyon pedig a tegnapi német szandálos, akit szintén nem kedveltem igazán. Mondjuk amennyi időt az albergue-ben terveztem tölteni, ez azért annyira nem rázott meg…
Susanne és Gerda kicsit lepihentek, megbeszéltük, hogy legkésőbb fél 8-kor találkozunk, én pedig írtam Nour-nak, hogy összefuthatunk végre. Ez sokáig nem váratott magára, mert ahogy elindultam a szállásról a katedrálishoz, megláttam az első bárban iszogatni. Riasztottuk Susanne-t is, mindenki lefényképezkedett a katedrálissal, aztán a szomszédos, nyüzsgő téren leültünk sörözni/sangriázni.
Ugyan csak 5 nap telt el, mióta nem láttuk Nour-t, de rengeteg megbeszélnivalónk volt. Thom-ot teljesen elvesztette, talán holnap érkezik Burgos-ba, egy nagyobb csapathoz csatlakozott. Nour-nak ezen a délelőttön orvoshoz kellett mennie, mert néhány napja az egyik csodálatos pink viasz füldugója reggelre eltűnt a fülében, és ahogy próbálta kiszedni, csak beljebb nyomta. Napokig alig hallott az egyik fülére, de mivel nem európai, horror összegért látták volna el Burgos-ban. Közben kezdett visszatérni a hallása, úgyhogy a füldugó bent maradt… Ezt az éjszakát egy olyan albergue-ben tölti, ahol a hospitalero összehívta a zarándokokat és kikérdezte őket a Camino-ról. Persze senki nem tudott olyan részletesen válaszolni, ahogy elvárta, így kaptak egy jó kis továbbképzést a témában. Ez az ára, ha valaki két éjszakát akar albergue-ben tölteni Burgos-ban (elvileg egy városban csak egyszer lehetne zarándokszállásra menni, de itt azért engedékenyebbek voltak). Mindhármunkat sürgetett tehát az idő, így lefényképezkedtünk egy fáradt zarándokkal, és elindultunk megkeresni a vacsoratársaságot.
Nour már korábban összefutott Bennie-vel, ők 7 órás randiban egyeztek meg, szóval sietnünk kellett. Útközben találkoztunk francia séfünkkel, Eric-kel, hívtuk őt is, de már volt valami programja, viszont említett egy ingyenes koncertet, ahová készült este és megegyeztünk, hogy talán ott még utoljára találkozunk. Nem is akartunk tőle véglegesen búcsút venni, pedig holnap utazik haza 🙁 Mint ahogy a spanyol Javier is, vele is összefutottunk, mondta, hogy sírt, amikor beért Burgos-ba, mivel most neki is véget ért a Camino, de ő sem tartott velünk, későbbre tervezte a vacsorát, mert ma már egy kis hotelben alszik (meg is mutatta, hol, éppen előtte álltunk).
Bennie-t szokás szerint egy bárban találtuk meg, egy dél-afrikai nővel, Jannett-tel és egy George nevű fickóval iszogatott. Taxival jött Burgos-ba, mert a vízhólyagjai miatt nem tudott gyalogolni, itt most pihen egy kicsit és hétfőn indul tovább. Susanne-nal elmentünk Gerda-ért a megbeszélt találkozóhelyre (albergue előtt), velünk tartott két svéd nő is (Susanne ismerte őket), de túl sokan voltunk ahhoz, hogy megegyezünk, ki mit és hol szeretne enni. A svédek nem voltak túl éhesek, Nour is inkább maradt még iszogatni Bennie-ékkel, így Gerda-val és Susanne-nal hármasban kerestünk egy éttermet, ahol megfizethető áron nem csak zarándokmenüt adnak. A korai óra ellenére alig találtunk szabad helyet, de végül jó választásnak tűnt a Rimbombin nevű étterem és a báránysült krumplival meg salátával. A borukra és a sangriájukra sem lehetett panasz, a lányok még valami sütit is ettek, csak sajnos Nour-t hiába vártuk, végül nem jött utánunk.
Ahogy elérkezett az igazi spanyol vacsoraidő, egyre többen szerettek volna itt (is) asztalhoz jutni, nekünk meg már úgyis lassan menni kellett a 10 órás zárás miatt, így fájó szívvel visszaindultunk az albergue-be. Nour üzent, hogy ő is majdnem lekéste a zárórát, mert nehezen talált vissza a szállásra, és mivel holnap reggel nekivág a Meseta-nak, ki tudja, mikor látjuk viszont. Susanne-nal szomorkodtunk kicsit, hogy ezen a spanyol szombat éjszakán sem táncolhatunk (pedig megint beszűrődött a zene, ahogy egy hete Estella-ban), és egyre inkább hajlottunk rá, hogy maradjunk még egy rövid ideig Burgos-ban. De azért mindketten aludtunk még rá egyet…