13.nap_20171008: Burgos (pihenőnap)

(Napi: 0 km, de persze városban sétálgatás és örvendezés a már megtett majdnem 300-nak)

A legtöbb zarándoktárs nagyon komolyan vette a “rettegett” Mesetát, az első útra kelő, egy idős bácsi például már – biztos, ami biztos – hajnali 3-kor elindult (természetesen felébredtem rá, különben nem tudnám, mikor történt). 6 órától aztán szép lassan a többiek is ébredezni kezdtek, Gerda is elbúcsúzott tőlünk, hamarosan követték Susanne svéd ismerősei is, mi meg csak lustálkodtunk tovább. Na jó, én azért közben eldöntöttem, hogy maradok még egy éjszakát a városban, és mivel nagyon tetszett a kis hotel, ahol tegnap Javier szállt meg, gyorsan foglaltam ott egy – nem éppen olcsó – szobát. Nem volt könnyű a döntés, a lelkiismeret-furdalásomat csak növelte, ahogy a pakolászó zarándokokat figyeltem az ágyból, de egyszerűen úgy éreztem, képtelen lennék ma továbbmenni. Susanne is pihenni akart, de ő bevállalta, hogy miután megnézte a várost, elgyalogol a következő településre, és ott tölti a délutánt egy privát szobában. Inkább nem is búcsúzkodtunk, tudtuk, hogy hamarosan úgyis találkozni fogunk… 

Mivel a hotelszobámat csak délután 1 körül foglalhattam el, a cuccomat viszont nem akartam magammal cipelni egész délelőtt, megbeszéltem az albergue-ben a hospitalero-kkal (nem volt egyszerű, nem igazán tudtak angolul), hogy otthagynám valahol a hátizsákot meg a botokat, és ha újra kinyitnak délután, visszamegyek érte. Mutattak valami rejtett kis zugot, ami egyébként már tele volt mások zsákjaival, éppen ott pakolászott a német Nicole, azaz Nett is, ő is maradt a városban, úgyhogy neki is ajánlottam ezt a lehetőséget. Nem élt vele, de érdeklődött Zsombor felől, hogy merre van, meg akkor nem megyünk-e már együtt, de megnyugtattam(?), hogy messze előttünk jár, és valószínűleg sosem érünk a nyomába. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnálja, vagy inkább megkönnyebbült, hogy nem fognak már találkozni… 

Apropó, németek! Sajnos már csak későn tudtam meg, hogy az éjszakát Felix és Maria is ebben az albergue-ben töltötték, de ma ők is továbbmennek, így nem találkoztunk (…soha többet, szóval elmaradt a közös éneklés Felix-szel). Mindezt a nem túl szimpatikus német lány, Anna mesélte, aki még reggel elkapott a szobában, hogy akkor maradok-e, és nem reggelizünk-e együtt. Hosszú volt még a délelőtt, a reggel elég hűvös, nem volt még kedvem sétálni, a katedrális is zárva, szóval belementem, hogy együnk valahol valamit. Nem sok hely volt nyitva, de ahol tegnap Nour-ral és Susanne-nal iszogattunk, most reggelizőként üzemelt, kaptam tortilla-t friss narancslével, nem is kellett több. Ilyen körülmények között még Anna-t is képes voltam hosszabb ideig békésen hallgatni, pedig továbbra is nagyon furcsának találtam. Tényleg kedves lány, és nem tudnék rosszat mondani rá, de az a típusú ember, aki az enyémtől szinte mindenben eltérő véleményének elég lenézően ad hangot. Milyen dolog már, hogy én kólát meg kávét iszom (bezzeg az ő cukros kakaója meg croissant-ja!), okostelefont használok (ő csak valami régit hozott, de van útikönyve és fényképezőgépe), stb. Abból, amit mesélt magáról, nagyon az jött le, hogy erősen vallásos (talán ezért is tart minden vasárnap pihenőnapot), azt hiszem, szociális munkásként dolgozik, és szerintem még soha nem volt párkapcsolata, ettől egy kicsit frusztráltnak tűnt. Apropó, férfi! Bár az egyik kitűzött célom az volt, hogy “otthagyjam” ő(ke)t is a Caminon sok más terhemmel együtt, azért azt nem bírtam ki, hogy egy Feliz cumpleanos-t ne küldjek vágyaim nem-is-annyira-titkos tárgyának. Egy Realosnak mégiscsak spanyol szülinapi üdvözlet jár, és úgy látszik, ez nekem is hagyományosan spanyol időszak, tavaly ilyenkor épp Barcelonából tartottam hazafelé. Kicsit megbolygatta a lelkemet, hogy válaszolt, ezután azért még sokszor eszembe jutott a szép fogorvos, de a Camino végül ezt is megoldotta…

Közben a kávézóba megérkezett egy svájci többfős csapat, Anna ismerte őket, így engem is bemutatott, és nagyon örültek nekem, mert jártak már Budapesten. Az egyikük csinált rólunk képet, meg kicsit beszélgettünk, aztán befutott az én felmentő-seregem, Susanne teljes felszerelésben. Együtt ittunk még egy kávét, eddig sétálgatott, most pedig a katedrális-nyitásra várt, hogy aztán induljon a mai 9-10 km-ére. Hamarosan ott is hagytuk Anna-t a svájciakkal, egymástól is elköszöntünk (de csak a szokásos ‘See you later’-rel), és én is elindultam felfedezni a várost. Már majdnem 10 óra volt, és még mindig szinte minden teljesen kihalt, csak a futóverseny szervezői lézengtek a lezárt tereken, ahol tegnap este még helyiek és zarándokok nyüzsögtek.

Az albergue melletti kis lépcsősort már előző nap kinéztem, ezúttal meg is másztam, a tetejéről egy meredek utcácska vezetett fel a Castillo-hoz, azaz a burgos-i Várhoz, ráadásul egy templom (Iglesia de San Esteban) is útba esett felfelé. Ha már egyszer nem gyalogolok ma az Úton, kellett valami kis mozgás!

A Castillo csak 11-kor nyitott, olvastam róla ezt-azt a könyvemben, és úgy tűnt, nem éri meg még 3/4 órát várni, hogy bemehessek. Belestem (és befényképeztem) a kapun, körbejártam egy kis ösvényen a falak mellett, és inkább a várfal tövében kialakított kilátóteraszon nézelődtem hosszabban. Innen szinte az egész várost be lehetett látni, természetesen központban a katedrálissal, ami mindenhonnét lenyűgöző látványt nyújt, a futóverseny hangosbemondójának hangjai pedig még ide is felszűrődtek.

Egy másik kis utcán visszakeveregtem a katedrális felé, jópofa volt ez városrész is és alig találkoztam emberekkel, csak néhány kóbor zarándok jött itt-ott szembe. Például Susanne, úgy látszik, bejött a ‘See you later’ . Ő már túlesett a katedrális-látogatáson, és épp az utolsó pillantásokat vetette rá messziről, hogy aztán elinduljon a következő faluba, ahol a délutánt tervezte eltölteni és később dolgozni kicsit (valami szöveget kellett még összerakni a rövidfilmjéhez, kellett a nyugodt környezet). Most már kicsit komolyabban vettünk búcsút egymástól, nem beszéltünk meg semmit, de persze egyértelmű volt, hogy kapcsolatban maradunk. Kicsit szomorú voltam, hiszen az elmúlt 6 napban nagyon sokat voltunk együtt, hiányozni fog…

Egy darabig gyönyörködtem én is a katedrálisban, és ha már épp mellette álltam, benéztem a San Nicolas templomba is (nagyon dicsérték az oltárképet).

Már majdnem 11 óra volt, tehát még 2 óra az albergue-nyitásig, gondoltam, ennyi idő kényelmesen elég lesz belülről is megnézni a katedrálist. Bepróbálkoztam az idegenvezetői igazolványommal, de végül csak a 4,50€-s zarándok-belépővel sikerült bejutnom, viszont minden belépőhöz automatikusan adtak audio guide-ot, amiért máshol külön kellett fizetni.

Belépve lelkesen el is kezdtem hallgatni és követtem az “utasításokat”, de olyan temérdek információ zúdult rám egy-egy kis kápolnáról vagy külön teremről, hogy ha mindent meghallgattam volna, zárásig sem végzek. Fárasztó volt koncentrálni a sok építészeti, vallási és művészettörténeti kifejezésre, kicsit szégyelltem is, hiszen az egyik kedvenc tantárgyam volt annak idején az idegenforgalmi földrajz, szóval vágnom kellene a gótikus stílusjegyeket angolul.

Ehelyett inkább átmentem bámészkodó turistába, amiből volt elég odabent, komplett spanyol családok babakocsikkal, csupa divatosan öltözött középkorú pár, messziről kitűnt közülük a néhány zarándok, nekem talán még úgy-ahogy ment a “rejtőzködés” a városnéző-szettemben.

A katedrális valóban gyönyörű volt belülről is (persze, még mindig nem egy Sagrada Familia), és bár engem kívülről azért jobban rabul ejtett, de még az audio guide nélkül is eltöltöttem bent majd’ 1,5 órát. Mire kiértem, már ezt a környéket is lezárták a futóverseny miatt, de alig volt versenyző, úgyhogy senki nem vette túl komolyan a kordont Összefutottam Bennie-vel meg Jannette-tel, aztán csak céltalanul sétálgattam a környéken, volt még egy kis időm az albergue-nyitásig.

Az Arco de Santa María-n (Szent Mária-kapu) keresztül az Arlazón folyóhoz lehetett jutni, majd egy másik kis utcán vissza a Plaza Mayor-hoz, ahol már gyűlt a tömeg a verseny befutójánál, és a gyerekeknek is szerveztek valami foglalkozást, mert láthatóan nagy munkában voltak.

Még a tegnap esti étteremkeresés közben kifigyeltem a téren két gyógyszertárat, és mivel minden más bolttal ellentétben ezek vasárnap is nyitva tartottak (este 10-ig!!!), elérkezett az idő, hogy feltöltsem a vízhólyagtapasz-készleteket. A szakértő segítséget is megkaptam, mert az egyikben éppen Bennie mutogatta a talpán lévő horrorisztikus vízhólyagot az idős patikus néninek, aki erre mindenféle spray-vel, kenőccsel, tapasszal és talpbetéttel állt elő, Bennie pedig egyik ámulatból a másikba esve lelkendezett, hogy mindegyik milyen csodálatos szer. Ő aztán be is vásárolt rendesen, én is megmutattam a kisebb-nagyobb képződményeket a sarkaimon, a néni és Bennie megszakértették, majd kiválasztottak valami hűsítő spray-t, ami állítólag világbajnok (Bennie már ismerte), a krémről lebeszéltek, de azért 2 csomag Compeed tapaszt még vettem tartalékba, meg kértem valami Nurofenhez hasonló cuccot, mert amit hoztam, azt az egy hete húzódó enyhe nátha+köhögés tünetek csillapítására beszedtem. Bennie szerint ezzel a csomaggal már túlélem a hátralévő napokat, így nyugodtan ott is hagytak Jannette-tel, míg én kifizettem az éves patika-keretemet erre a pár dologra, és örvendeztem a néninek meg a férjének (aki egy szót sem értett), hogy vasárnap is nyitva vannak. Bár azt hiszem, a Camino mentén nem érdemes akár egy napra is bezárni bármelyik Farmacia-t 🙂

Letudtam tehát a legfontosabb bevásárlást, 1 óra is elmúlt, szóval irány vissza az albergue-hez a cuccomért! A bejáratnál már sorakoztak a mai érkezők, furcsán is néztek rám, hogy soron kívül beszöktem előttük, én meg kicsit sajnálkozva rájuk, mert már várt rám a kis hotelszobám… Illetve majdnem, mert a hotel zárva, a recepció üres, a szemben lévő étterem viszont – ahol érdeklődni kellett – tömve tapas-t falatozó elegáns spanyolokkal, így a magamfajta lepukkant zarándokkal nemigen foglalkozott senki. Nagy nehezen aztán észrevett az egyik pultos, szólt egy lánynak a konyhán, aki – miután kiderült, hogy már foglaltam szobát – átkísért a hotelbe. Nem vettem elég komolyan, hogy a szálláson beszélt idegen nyelvek között csak a spanyol és a román(!) volt feltüntetve a booking-on, gondoltam, valamennyit csak értenek majd angolul… hát, tévedtem. A lány – aki valószínűleg éppen ott dolgozott, ahol a nagyobb szükség volt rá, jelen esetben az étterem konyháján – határozottan magyarázott spanyolul, amiből végül nagy nehezen kivettem, hogy a szobám még nincs kész, kb. 20 perc, de hagyjam ott nyugodtan a cuccom, és adott egy kártyát, amivel a bejuthatok. Ez az idő pont elegendő volt, hogy fagyizzak egyet a közeli cukrászdában, ahol beszereztem egy kis édes péksütit is, amit aztán séta közben még megettem, letudva ezzel a – nem éppen klasszikus – vasárnapi ebédet. 

A vállalt határidőre a szobám is elkészült, de hátravolt még egy nehéz feladat: megbeszélni a lánnyal a mosást! Közös nyelv hiányában mindent többször elismételgettünk egymásnak, mire sikerült megegyezni, és bár nem voltam teljesen biztos benne, de úgy tűnt, hogy csak oda kell adnom a cuccaimat és ő majd intéz mindent, miután végez a többi mosni+szárítani-valóval. Körbevezetett a mosókonyhában is, csak hogy megnyugodjak, én kértem 10 percet, hogy összeszedjek mindent, ő meg ugyanennyi €-t, hogy aztán anélkül távozzon, hogy megmondta volna, mikor kapom vissza a ruháimat. Még jó, hogy legalább egy komplett szettet megtartottam, különben a lőttek volna a városnézésnek! Egy ideig mondjuk nem terveztem semmit, első dolgom volt kiélvezni a nagy, privát fürdőszobát, aztán pedig az ugyanilyen ágyat, ahol végre hálózsák/ruha nélkül heverészhettem. Ebből aztán egy kiadós, 3 órás alvás lett, így csak este 6 után indultam el felfedezni a várost. A ruháim miatt továbbra is aggódtam egy kicsit, benéztem hát a mosókonyhába, és mivel nem láttam őket sehol, reméltem, hogy már valamelyik gépben tisztulnak/száradnak. 

A folyópartok minden városban nagy kedvenceim, itt is terveztem, hogy ott üldögélek majd egy kicsit, de nem maradt már sok idő a fél 8-as zarándok miséig, így inkább csak sétáltam a város még fel nem fedezett részein. A parti sétányon kézművesek és környékbeli termelők árultak mindenféle fantasztikus dolgot, pl. sajtot, olajbogyót, chorizot, kenyereket, amiket legszívesebben azonnal végigkóstoltam volna, de az árakat sajnos nem zarándok-költségvetéshez mérték. Inkább gyorsan odébbálltam, és a következő hídon átmentem a folyó másik partjára, ahol túl sok érdekesség nem volt, de legalább étvágygerjesztő dolgok sem, csak egy kisebb templom, de oda nem mentem be, a mai templomkvóta kimerült délelőtt a katedrálissal. 

A Szent Mária-kapun keresztül vissza is sétáltam a katedrálishoz, ahol már szépen gyülekeztek az emberek a misére, helyiek és zarándokok vegyesen. A miséket természetesen nem a főhajóban, hanem az oldalkápolnákban tartják, már délelőtt utánanéztem, hogy az esti melyikben lesz, így sikerült még időben beesnem, és helyet is találnom, de még utánam is jöttek, valakinek már csak állóhely jutott. Nem volt annyira bensőséges, mint a múlt vasárnapi los arcos-i, de legalább itt nem is bőgtem annyit, pedig most legalább annyira fenyegetett az egyedüllét veszélye, mint akkor, sőt…

Szinte egész nap egyedül voltam egy – legalábbis Camino-mértékkel mérve – nagyvárosban, nagyon kívülállónak éreztem magam a sok helyi és turista között, akik biztosan látták rajtam, hogy zarándok vagyok, de itt nem úgy kezeltek minket, mint egy kisebb településen. Közben pedig a kényelmes, privát hotelszoba kiragadott a zarándok-létből is, szinte bűntudatom volt, hogy ilyen “luxusban” töltök el egy éjszakát, és tulajdonképpen inkább éreztem magam valami magányos utazónak, mint zarándoknak. Az ismerőseim ráadásul valószínűleg mindannyian előttem legalább fél, de inkább 1 nappal, talán sosem fogom újra látni őket, bár jön a Meseta, ahol végre hosszabb szakaszokat szeretnék menni, viszont ezzel nyilván ők is így vannak, tehát a távolság megmarad. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha hazamennék… Persze erre csak akkor kerülhetett volna sor, ha valami komoly bajom történik, különben saját magamnak okoztam volna csalódást, de azért jó volt eljátszani a gondolattal, hogy ha már úgyis mindenkitől elszakadok, meg egyébként is mentem már 2 hetet, akkor miért is ne? Mi tart még vajon itt? Aztán a mise közben valahogy rendeződtek a gondolataim, ahogy jobban körülnéztem, láttam néhány ismerős arcot is: ott volt Nett-Nicole, az alaszkai barátnők közül Sharon (tehát Barbara, az egyik “őrangyalom” sem lehet messze), a mexikói – korábban spanyol barátnőknek hitt – anya-lánya páros, és még egy helyes fiú is felbukkant a szertartás közepe felé. Belegondoltam, hogy 2 hete is mennyire rettegtem az egész Úttól, akkor még annyira bizonytalan volt minden, most pedig már olyan sok mindenen túl vagyok, rengeteget tanultam, és ahogy eddig, majd ezután is sikerül új ismerősöket szereznem, hogy ne legyek nagyon egyedül. Egyre jobban megy az angol, nyitottabbá váltam, bátrabb lettem, szóval kezdődjön az új Caminom!

A mise végén elkapott Nicole, és együtt indultunk kifelé. Mesélte, hogy a másik albergue-ben kapott végül helyet (úgy látszik, nemcsak Nour-ral voltak tegnap rendesek), de holnap – mielőtt elindul – még el szeretne intézni pár dolgot, pl. gyógyszertárba kell mennie. Nem is nagyon akarta elhinni, hogy vasárnap este fél 9-kor itt még ezt is megteheti, de elkísértem az idős házaspárhoz, akik még tényleg nyitva voltak, és rájuk bíztam. Elköszöntem tehát Nicole-tól is, akivel eddig szinte minden nap összefutottunk, és ahogy Zsombor távolodott tőlünk, ő úgy lett egyre nyitottabb felém. Ha találkozunk még, talán sikerül egy kicsit jobban megismernem ezt a kicsit magányos német lányt…

A városban még mindig nagy volt a nyüzsgés (nem sokban különbözött a szombat estitől), főként a parti sétányon, ahol ugyan az árusok lassan már kezdtek összepakolni, de az összes kávézó és cukrászda tele volt emberekkel. A 9-ig nyitva tartó apró könyvesboltba muszáj volt bemennem, magamba szívni egy kis új könyv illatot, meg válogatni a zenék és filmek között, persze nem vettem semmit, viszont jó volt látni, hogy a spanyolok még ilyenkor is lelkesen vásárolnak. Éttermet viszont nem sikerült találnom a sok kávézó között, így jobb ötletem nem lévén, megkerestem a tegnap esti helyet, ott legalább ismertem a kínálatot, de közben spanyol vacsoraidő lett, így szabad asztal már nem akadt. A szomszédos étteremben viszont igen, és ígéretesnek tűnt a 12€-s zarándokmenü, úgyhogy oda telepedtem le. Végre kicsit változatosabb volt a kínálat, mint az eddigi “pilgrim’s menu”-ben, nem csak saláta vagy tészta előételként, hanem leves is, főételként pedig lazac krumplival, desszertnek almatorta és – hogy legyen valami jó is abban, ha az ember egyedül eszik – egy egész üveg vörösbor! Szerencsére nem szorított a 10 órás takarodó, úgyhogy ráértem szép nyugodtan vacsorázgatni, közben blogot írni, és így a teljes üveg bor is lecsúszott… 

A mellettem lévő asztalokat közben megszállta egy nagyobb zarándokcsapat, és örömmel fedeztem fel köztük Thom-ot. Ő talán kicsit csodálkozott a lelkesedésemen, mert utoljára egy hete találkoztunk és előtte sem beszéltünk sokat, én viszont már annyi mindent megtudtam róla Nour-tól, hogy régi ismerősként üdvözöltem. Mikor Nour-t megemlítettem, egyből közvetlenebb lett ő is, jól elbeszélgettünk, kérdeztem a térdéről, mondta, hogy már minden OK, jól bírja a gyaloglást, szeretne is minél többet a Mesetán. A társasága elég vegyes volt, olaszok, skandinávok, franciák, de mindenki nagyon fiatal és (sajnos) több lány, mint fiú. Thom azóta velük van, mióta elváltak Nour-ral, de megsúgta, hogy le akar válni tőlük és végre egy kicsit egyedül lenni, mert az eddig még nem igazán sikerült neki, ráadásul nagyon sokat isznak meg szívnak, és a szervezete kezd besokallni. Na igen, ez is egyfajta túlélési stratégia, hogy az ember kibírja a Camino fizikai megpróbáltatásait!

Én lassan végeztem a vacsorával, Thom is visszatért a társaságához, úgyhogy elköszöntem, remélve, hogy hamarosan újra találkozunk, majd visszavonultam a kis szobámba. Épp zuhanyozni készültem, mikor kopogtak, és nagyon megörültem, mert beállított a konyha-szobalány a tiszta és száraz ruháimmal. Furcsa volt így egyedül egy szobában, mindenféle zajok nélkül (a TV-vel pótoltam), de legalább senkit nem zavartam az éjszakába nyúló internetezéssel. A blogírás nem nagyon ment, de megírtam az érdekelteknek, mi van Thom-mal (Nour természetesen elsősorban a lányokra kérdezett vissza), Susanne is bejelentkezett a következő faluból, és előkerült a Caminot megjárt milánói olaszom is. Vagy Santiago intézkedik mindig, vagy az olaszaimnak van valami szenzoruk, hogy tudják, mikor kell valami biztató üzenetet küldeniük, mert épp magam alatt vagyok, akárhogy is, “Grazie, Francesco” (meg persze Santiago)!