(Napi: kb. 21,3 km, hátralévő: kb. 484,3 km, azaz már kevesebb, mint 500!)
Hiába a késői lefekvés és a lehetőség, hogy sokáig alhatok, úgy látszik, kezdek teljesen zarándok-üzemmódba kapcsolni, úgyhogy 8 után már nem tudtam visszaaludni. Éreztem némi kísértést, hogy ha már így alakult, nekivághatnék még délelőtt a Mesetának, de inkább kiélveztem, hogy csak délben kell elhagynom a szobát, úgyhogy végre befejeztem a 4.napot a blogban és feltöltöttem az elmúlt 2 nap fotóit. Még utoljára kihasználtam a privát fürdőszobát, bepakoltam a sok tiszta ruhát és a felszaporodott gyógyszerkészletet, minden vízhólyagom kapott egy tapaszt, aztán kicsivel 12 óra után belevágtam a Caminom 3.hetébe…
Első lendülettel sikerült is eljutni a municipal albergue-vel szembeni kávézóig, ahol az eddigi legjobb tortilla-t ettem, mindjárt 2 pohár narancslével (egy vagyonba került, de majd’ éhen+szomjan haltam). Ezzel a reggeli+ebéd letudva, vacsoráig ki kell bírnom, útközben úgysem lesz túl sok lehetőség megállni, ráadásul nem árt igyekeznem, ha már ilyen későn indulok (végül 3/4 1-kor). A Burgos-ból kivezető út meglehetősen hosszúnak bizonyult, kezdetben a régi épületek közti elhagyatott telkek, szép emlékművek, egy luxusszálló, majd egy nagy park (El Parral), aztán pedig egy csodálatos épület mellett (sajnos nem fényképeztem le), amely régen Királyi kórházként (Hospital del Rey), most pedig az egyetem jogi karának épületekén funkcionál. A külvárosban egyébként sorra érték egymást az egyetemi karok épületei, az egyik kertben például – közvetlen a Camino mellett – épp elmélyülten tanulmányozta egy csapat diák a talajt meg a növényeket. Útközben betértem még egy Mercadona-ba (népszerű élelmiszerbolt-hálózat Spanyolországban), beszerezni a napi kólámat meg 2 banánt az útra, amikor a polcok között kóvályogva magyar szavak ütötték meg a fülemet. Egy fiatal lány a bevásárlókocsiban tolta a hátizsákját, és folyamatosan osztotta a fiút, hogy csak olyan dolgot vegyen meg, amit meg is fog enni/inni, de mindezt olyan stílusban, mintha legalábbis 20 éves házasok lennének. Magamban jót mosolyogtam, hogy vajon túléli-e a kapcsolat a Caminot, meg jó is volt megint magyarokat látni/hallani, bár akkor éppen nem volt kedvem új ismeretségeket kötni, és egy párhoz egyébként sem szívesen csapódnék, szóval inkább gyorsan fizettem és indultam tovább.
Ahogy arra számítottam is a szokatlan időpontban indulás miatt, zarándokkal nemigen találkoztam egész délután, leszámítva egy pasit, akivel a Burgos utáni első parkos pihenőhelyen akadtam össze, ahol ő evett, én meg vízhólyagokat ápoltam, meg 3 fiatal srácot, akik közben elmentek mellettünk. A srácok előttem, a pasi mögöttem, nagyjából ebben a felállásban haladtunk egy jó ideig, keresztezve az autópályát, aztán a pasi is megelőzött, mert nagyon kínlódtam a lábammal, szinte minden ponton fájt a lábfejem és sokszor meg kellett állnom pihentetni. Jók ezek a vízhólyag-tapaszok, de ha minden oldalra teszek, meg még rá a vastagabb zokni, akkor a cipő lesz kicsi és nyomja a lábamat… ördögi kör! Szóval jól egyedül maradtam, és bár a Meseta egyhangúsága egyelőre nem kapott el (ez még azért nem a klasszikus terep), sőt, a fájdalmak ellenére kifejezetten jólesett gyalogolni, azért egy kicsit unatkoztam. Az időjárásra ma sem lehetett panasz, erősen a 30 fokot közelítette a hőmérséklet, így mire elértem a Burgostól 11 km-re fekvő első települést Tarjados-t, már a kóla és az 1 liter vizem is elfogyott, úgyhogy tikkadozva vetettem rá magam az első utamba kerülő kútra. Helyből megittam vagy fél liter hideg forrásvizet, újratöltöttem minden palackomat, bár a következő falu csak 2,3 km-re volt, nem tudhattam, lesz-e ott is ilyen jó kis víz.
4 óra körül értem el Rabé de las Calzadas-t, a mai – majdnem 8 km-re fekvő – végcélom előtti utolsó települést, így itt azért még engedélyeztem magamnak egy kisebb pihenőt. Minden akadt itt, amire éppen szükségem volt: egy kagylókkal díszített kút a falu központjában (palackok újratöltve), egy árnyas pad a főtéren, a templom és az albergue között, utóbbinak a bejáratánál pedig egy automata, tele jéghideg kólával (újabb fél liter, mert megérdemlem). Kicsit irigykedve néztem az albergue előtt beszélgető zarándokokat, csupa vidám olasz, akik mára “végeztek”, ők pedig valószínűleg sajnálkozva engem, miközben megint a vízhólyagjaimat ragasztgattam. Előkerült minden mai “ismerősöm” is, a pasi megint evett, csak most éppen egy bárban, a 3 fiatal srác pedig éppen befutott az albergue-be (hogy kerültek vajon mögém?), azzal a szándékkal, hogy itt maradnak. Ha nem lett volna más tervem, lehet, hogy én is így teszek, mert a hely nagyon hangulatos, a társaság pedig elég szimpatikus volt.
Ezt a luxust viszont már nem engedhettem meg magamnak, hogy egy nap csak 13 km-t megyek, főként a Mesetán nem, úgyhogy elhagytam Rabé de las Calzadas-t, útba ejtve egy kis kápolnát (Ermita de Nuestra Senora de Monasterio), majd az elég nyilvánvaló jelzéseket követve kezdtem felmászni a dombra, az igazi fennsíkra.
A domb tövében egy kisteherautó álldogált, benne két gyanús alakkal, reméltem, hogy nem védtelen zarándokok kifosztására szakosodtak, viszont kikerülni sem tudtam őket, mert teljes szélességében elfoglalták az utat, a száraz gazba meg nem szerettem volna bemászni. Valamit magyaráztak, mikor elmentem mellettük, természetesen csakis spanyolul, talán valamit arról, hogy milyen messze van még a következő falu, aztán szerencsére elhajtottak.
Innentől pedig következett az igazi Meseta-élmény: szikrázó napsütés, kánikula, por, szárazság, és semmi árnyék. Na jó, egyszer csak akadt egy leágazásnál valami kis piknikező hely egy forrással meg kis fákkal (Fuente de Praotorre, ami sokszor elapad), de messziről kiszúrtam, hogy egy pár(?), a korábban már látott gitáros pasi és a vele gyalogló nő üldögél ott, és inkább visszafordultam és folytattam tovább az utat a Meseta legmagasabb pontja felé.
Miután ezt a 950 m magasan fekvő helyet elértem, az út meredeken lejteni kezdett, már feltűnt előttem a távolban Hornillos del Camino, és mögöttem is néhány zarándok (úgy látszik, nem csak én gyalogolok még ilyen későn). Ahogy közeledtem a faluhoz, szépen felöltözött idős párok jöttek szembe, elképzelni sem tudom, hová tarthattak hétfő késő délután, mikor a magam mögött hagyott úton 7 km-en keresztül nem volt semmi. Ha pedig ez csak a szokásos délutáni sétájuk, hát le a kalappal, hogy csak úgy sétálgatnak a Mesetán, ami a zarándokok többségének egy rémálom.
Így aztán mire beértem a faluba, a 70 lakosból már csak kb. 60 tartózkodott ott éppen, viszont komoly zarándokhadak tűntek fel már a település elején. A municipal albergue-ig meg a templomig el sem jutottam, mert a stratégiailag fontos helyre települt kis boltból Bennie köszönt rám, a szemben lévő albergue előtt pedig a német Anna üldögélt. Fogalmam sem volt, milyen szállások vannak, Bennie persze valami privát szobás helyen aludt, Anna ott, ami előtt éppen ült és szerinte tele volt, így megpróbáltam a szomszédos El Alfar de Hornillos-t, ahol szerencsével is jártam. A 20 ágyból valószínűleg az utolsót kaptam meg 10€-ért, és mivel nem ismertem a falu lehetőségeit, inkább vacsorát is kértem, ami közben már készült a konyhában. Egy szimpatikus házaspár vezette az albergue-t, a férfi körbevezetett, megmutatta a kis kertet, ahol zarándoktársaim napágyakban ejtőztek (persze hogy ilyenkor érkezem este 6 után), közülük pedig Barbara és Sharon, az alaszkai barátnők köszöntek rám. Megörültem, hogy az “új” Caminom első napján mindjárt ennyi ismerősbe botlottam, ráadásul a szobatársaim is nagyon kedvesen fogadtak. A 3 emeletes ágyon kivételesen csak nőkkel osztoztunk (csak nem horkolásmentes lesz az éjszaka?), egy idősebb amerikai, Catherine aludt alattam, a kanadai (egész pontosan québec-i) Elizabeth egy másik ágyon, a 2 fiatal japán (az egyiküket Erikának hívták, a másik nem mutatkozott be, de Estella-ban alattam aludt) és egy koreai lány (Aram) pedig teljesen odáig voltak, hogy találkoztak egy magyarral, és amíg zuhanyoztam, kiművelték magukat az internetről, majd komoly kérdéseket tettek fel az országról. Nem sok időm maradt a 7 órás vacsoráig, így gyorsan elszaladtam a boltba, ami a szomszéd épületben volt, szóval ez legalább nem vett el túl sok időt. Az árukészlet teljesen zarándokbarát (valószínűleg a vásárlók nagyobb része közülünk kerül ki, nem pedig helyi lakos): kis illatszerek, kis dobozos üdítők, behűtött Aquarius, 8 db-os müzliszelet-csomag, meg még sok minden más, de én csak ezeket vettem. Gyorsan felhívtam Zsombort is, merre jár, de nem tudtunk sokat beszélni, mert a háziúr már keresett, hogy csak rám várnak a vacsorával.
Mire beértem a kertből nyíló étkező helyiségbe, már minden tányérban kiszedve a paella, több tál saláta, kenyér és jó néhány kancsó vörösbor várt az asztalon (sajnos a paellának már csak a maradékát sikerült megörökítenem).
A hangulatról egy amerikai és egy szlovén úriember gondoskodott, ők kitalálták, hogy mondjunk tósztot, de aztán csak a szlovén, Igor nyomott le egy hosszú beszédet, majd mindenki elmondta a saját nyelvén, hogy “Egészségedre” (boldog volt, hogy magyarul ő is tudta), miközben az utolsó cseppig elfogyott a jó kis vörösbor. Desszertnek még valami citromos krémet is kaptunk, nem lehetett panaszunk a házigazdákra, mindenre nagyon odafigyeltek, megérte az árát a 10€-s vacsora. Sajnos nem mindenkivel tudtam beszélgetni, inkább csak a körülöttem ülőkkel, de a japán Erikával és a kanadai Elizabeth-tel, na meg persze az alaszkaiakkal elég sokat. Az idős portugál házaspár (velük is már többször találkoztam, ők voltak pl. az agés-i későn kelők a szobámban) férfi tagja egyáltalán nem tudott angolul, a felesége fordított neki, de a szemén látszott, hogy fiatalabb korában nem kellett félteni, nagy nőcsábász lehetett. A szlovén Igor is próbált annak tűnni, odáig volt, hogy biztosan ő gyalogol együtt a legszebb lánnyal a Caminon, ezért elég furcsa is volt, hogy mit keres ez a szép és fiatal olasz lány egy ilyen pasi mellett…
Valószínűleg mindenki számára kimerítő nap volt ez, mert már kb. fél 9 körül kezdtek elvonulni aludni a többiek. Én még beszélgettem egy kicsit a finn nővel, meséltem neki Susanne-ről, ő pedig egy Emi nevű magyar nőről, akivel a napokban találkozott, és valószínűleg ő is itt van Hornillosban vagy egy faluval mögöttünk. Jó lenne találkozni vele, de ha valaki nem mutatja be vagy véletlenül nem kezdünk el beszélgetni, simán elmegyek mellette, vagy ő mellettem, és sosem ismerkedünk meg. Mindenesetre érdekesek ezek a finn-magyar összefonódások, miközben saját honfitársainkkal meg nem találkozunk…
Bármennyire hideg volt is odakint, ki kellett próbálnom az egyik fejtámlás napágyat, és csak élvezni a hihetetlen csendet és nyugalmat, ami körülvett, meg lenyújtani kicsit a lábaimat. A házból alig szűrődtek ki zajok, a kis kerítésen túl is már csak szántóföld, az égen elképesztő mennyiségű csillag, így még az is megfordult a fejemben, hogy hozom a hálózsákom, és odakint alszom, de hajnalra alig pár fokot jósoltak, a hálózsák pedig csak 13 fokig komfortos. Inkább a benti nappali-étkezőben tervezgettem még egy ideig a másnapi szakaszt meg interneteztem, amíg az egyik japán lány megmasszírozta a háziúr fájós nyakát és vállát. Nagyon vágytam volna én is egy jó masszázsra, de a lány elég fáradtnak tűnt, el is vonultunk lassan mindannyian a szobánkba. Ahol aztán – hiába a férfimentes hálóterem – olyan horkolóversenyt rendezett a két idős hölgy, hogy még én is alig tudtam elaludni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: