15.nap_20171010: Hornillos del Camino-Itero de la Vega

(Napi: kb. 31,7 km, hátralévő: kb. 452,6 km)

Catherine és Elizabeth horkolása ellenére remekül telt az éjszaka, sikerült kipihennem magam, ami nem is ártott, hiszen mára több mint 30 km gyaloglást terveztem. A fürdőszobánál kisebb torlódás alakult ki reggel, szerencsére még a többiek előtt be tudtam surranni és elintézni a legszükségesebbeket, aztán amíg a csapat nagy része reggelizett vagy már úton volt, még kicsit rendbe szedtem magam. Egy banánt és egy kis gyümölcslevet gyorsan leküldtem készülődés közben, úgy számoltam, azzal kihúzom az első 2 órát, utána megállok egy tortillára. Negyed 9-kor sikerült útra kelni, és ahhoz képest, hogy mennyien töltötték az éjszakát Hornillosban, senkivel nem találkoztam az utcákon.

A templom és a municipal albergue környéke is csendes volt, bár gondolom, ők szigorúbban veszik a 8 órás indulást, tehát az ott alvó zarándokok már jó eséllyel előttem voltak. A falu végén még szembejött egy jópofa kis pihenőhely, hogy aztán újra nekivághassak a tegnapihoz hasonló dombnak, és az azon keresztül vezető közel 11 km-es reggeli etapnak.

Napfelkeltéig megint kifejezetten hűvös volt az idő, de annyira gyönyörűek ezek a reggelek, nagyon szeretek ilyenkor gyalogolni. Hosszú ideig senkivel sem találkoztam, egyedül a végtelen tájon azt érezhettem, hogy enyém az egész világ és mérhetetlenül szabad vagyok.

9-fél 10 felé aztán megint kezdett olyan meleg lenni, hogy hamar ledobtam minden vastag ruhát, látszott (és a yahoo weather is azt jelezte), hogy újra egy kánikulai nap vár ránk. Még szerencse, hogy szeretem és jól is bírom a meleget, bár kezd úgy tűnni, hogy a 6-os naptejjel egy kicsit alálőttem… A táj pedig már egyértelműen hasonlított arra, amilyennek a Mesetát elképzeltem. Nyáron biztosan sokkal szebb, egyszer szívesen megnézném úgy is, bár ha az októberi 30 fokhoz hozzáképzelem a júliusi-augusztusi +10-15-öt, az már talán nekem is egy kicsit sok lenne!

6 km után az első lehetőségnél, San Bol-ban megálltam kicsit pihenni, sok minden nem volt a településen, az egy szem albergue zárva, viszont az út melletti árnyas park padokkal-asztalokkal pont alkalmasnak bizonyult egy müzliszelet és egy kis doboz gyümölcslé elfogyasztására. A pihenőnek köszönhetően kezdtek utolérni néhányan, egy darabig együtt is mentem egy olasz pasival, bár nemigen tudtunk beszélgetni, nem lévén közös metszete az olasz-spanyol és a magyar-angol halmazoknak. Azért én csak mondtam a magamét neki angolul, bízva abban, hogy valamit csak megért belőle, ahogy én is tettem az olasszal. Annyi mindenesetre kiderült, hogy max. 25 évesnek gondolt (láthatóan napról napra fiatalodom), én meg őt kb. 45-nek (majdnem 60 volt), a tempója is ennek felelt meg inkább (mármint a 45-nek), hamarosan ott is hagyott.

5 km után egy emblematikus zarándokfalu, Hontanas következett. Ha nem délután indultam volna Burgos-ból tegnap, érdemes lett volna eddig elgyalogolni, nagyon hangulatos és népszerű a zarándokok körében, sokan állnak meg itt éjszakára. Egy teknőszerű völgyben fekszik, a hosszú egyenes szakasz után hirtelen pillantja meg az ember a kis 80 lakosú, néhány házból és egy templomból álló települést. Az út két oldalán álló hatalmas kődarabok is mint egy kapu, úgy “engednek be” a faluba.

Elvileg ismerem a zarándokbölcsességet, miszerint soha ne a települések első bárjában állj meg (és mi van, ha nincs második?), de itt annyira csalogató volt a kiülős kerthelyiség és a többi zarándok jelenléte, hogy nem bírtam ellenállni. Megszereztem a szokásos reggelimet (tortilla de patata, zumo naranja), kiegészítve egy kólával és letelepedtem egy üres asztalhoz. Már ott ücsörgtek egy ideje előző éjszakai szobatársaim, Erika és Aram, a japán és koreai lányok, a velünk vacsorázó finn nő társaságában. Ő megint mesélt a magyar nőről, Emiről, aki kb. 10 perce távozott innét, úgyhogy sajnos megint elkerültük egymást. Jó lenne tudni, hogy néz ki, hátha utolérném még ma valahol… Az asztalomhoz nemsokára letelepedett Catherine, a horkolós amerikai hölgy és befutott a vicces amerikai pár is a vacsoráról, aztán Bennie (még mindig brutális a vízhólyag a talpán), a korábban már látott gitáros pasi és a vele gyalogló nő, végül a burgosi boltból a magyar pár is (még mindig nem fedtem fel nekik a kilétemet), szóval szép kis csapat verődött össze. A gitáros pasi elkezdett játszani, sokan köré telepedtek, kicsit én is élveztem a zenét, de mivel még csak a napi tervem kb. harmadát nyomtam le és már elmúlt 11 óra, indulnom kellett.

Úgy tűnt, a többi zarándok sem alkalmazza a “második bár”-elvet, mert az bár nagyon szép helyen, a templom mellett volt, ennek ellenére teljesen üresen állt. Talán ehhez hozzájárult az is, hogy a templomban (zajos) felújítási munkák folytak, de azért be lehetett menni. Átverekedtem magam néhány munkáson meg valami nagyon hangos szerkezeten, és próbáltam kicsit élvezni egyedül a kis templomot (Parroquia de La Inmaculada Concepción, azaz Szeplőtelen Fogantatás plébániatemplom).

A templom egyik részében helyes kis imádkozósarkot alakítottak ki, a bejáratnál kihelyezett tájékoztatók között pedig ráakadtam egy magyar nyelvű, “Szentmise zarándokoknak” füzetecskére is. Annyira megörültem neki, hogy ott is hagytam érte 1€-t, aztán az új zsákmánnyal nekiindultam a San Antón-ig vezető következő 5,5 km-nek.

Nem elég, hogy mára egyébként is hosszú gyaloglást terveztem, még néhány száz plusz méterrel meg is toldottam, mert először a kis imádságos füzetet hagytam el a hátizsákom oldalzsebéből, aztán mindkét vizes palackomat (a zenehallgatás hátránya, hogy nem halottam, amikor kiestek).

San Antón előtt egy jó darabig a betonút mellett kellett gyalogolni (szokás szerint forgalom szinte semmi), hogy aztán az út felett egyszer csak ott magasodjanak a kolostor romjai. Erről a helyről még az én kis gagyi útikönyvem is írt, úgyhogy nagyon vártam már, hogy odaérjek és nem okozott csalódást. Néhány ismerős zarándok (Catherine, Elizabeth) már ott pihent a romok árnyékában, egy rövid időre én is leültem hozzájuk, aztán benéztem a kolostor romjai között kialakított albergue-be. Illetve csak az udvarába, mert bár hiába invitáltak be nagyon kedvesen a hospitalero-k, nem győzött meg az “épület”, aztán később megtudtam, hogy a körülmények is elég spártaiak odabent. Biztosan nem maradtam volna semmiképp, de azért elég felemelő lehet ott éjszakázni, ahol már a középkorban is megfordultak az akkori zarándokok.

A kolostor romjai alatt áthaladva továbbra is az autóút mellett folytatódott az utunk, ma sokan a kb. 3 km-re fekvő Castrojeriz-ben álltak meg éjszakára. Már messziről látszott a falu fölé magasodó várrom, csak remélni mertem, hogy az út nem arra vezet majd tovább.

A település határában áll a Colegiata de La Virgen del Manzano templom, ide mindjárt be is tértem, 1€-ért kaptam egy pecsétet a credencial-ba és körbenézhettem odabent. Az egyetlen különlegesség az oltár előtti miseruha-kiállítás volt, úgyhogy inkább csak pihentem egy kicsit – végre hátizsák – nélkül a hűvösben. A belépőt osztogató bácsi érdeklődött, hogy maradok-e a faluban, és mikor mondtam, hogy nem, próbált rábeszélni, hogy milyen szép hely, a következő településre pedig milyen sokat kell még menni, de nem győzött meg. 

A templom előtt megint összeakadtam a finn nővel és Arammal, a koreai lánnyal, nekik is ez volt a mai végcél, és már javában keresgélték az albergue-ket. Úgy tűnt, mintha egyszer csak véget érne a falu, egy kihaltabb rész következett, de néhány pad és asztal, valamint egy csordogáló csap akadt az út mellett, úgyhogy én meg is álltam. Újabb müzliszelet+gyümölcslé elfogyasztásával csökkentettem valamelyest a hátizsákom súlyát, hogy aztán a vízkészlet feltöltésével megint plusz egy kilóval nehezítsem a dolgomat. Mondjuk a víz életmentő volt, mivel a kajálást nem vittem túlzásba a nap folyamán, a kánikulában viszont 2-3 liter simán elfogyott csak gyaloglás közben. Kb. negyed órát ücsörögtem ebben a kis parkban, eközben jó néhány tegnapi ismerős elhúzott előttem, mindenki vadul böngészte a szálláslistát/applikációt, vagy a térképet, hogy megtalálja a privát szobáját (Bennie természetesen), ami ugye nem feltétlenül az Út mellett van.

A falu “érdemi” része csak ezután kezdődött, az egész egy kb. 2 km hosszú utca két oldalára épült, viszont a Plaza Mayor környékén még cipő- és ruhaboltok is voltak a templom és a municipal albergue mellett. Itt ért majdnem utol egy újabb tegnapi csapat, a szlovén Igorral és az olasz Chiara-val az élen, majd célba is vették az önkormányzati szállást. Kicsit irigykedtem, hogy ők mára “végeztek”, de annyira a társaságukat sem hiányoltam, és végül is én döntöttem úgy, hogy lenyomok ma még 11 km-t. Mondjuk ha láttam volna előre, mi vár rám, lehet, hogy átgondolom…

Ehelyett továbbmentem a “főutcán”, útba ejtve a San Juan templomot (zárva, mint általában ilyenkor minden), és összeakadtam az első vacsorán megismert angol párral. Nagyon megörültünk egymásnak, hiszen már majdnem két hete nem találkoztunk, ők egyébként már délutáni szettben indultak felfedezni a települést és ‘Buen Camino’-t kívántak a délutánom további részére.

A települést elhagyva folytatódott a megszokott Meseta-terep, a távolban viszont feltűnt egy jókora domb, amit láthatóan meg kellett rövidesen másznom. Na ez az, amire nem igazán voltam felkészülve! Volt kb. 2 km-em megemészteni a látványt, valahol messze magam előtt embereket is láttam, megnyugtató volt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben kánikulában vág neki. A meredeken felfelé vezető út elején kihelyezett táblák szerint 12%-os meredekségű, 1050 m hosszú kanyargós emelkedő várt rám, hogy elérjem a 900 m magasan fekvő csúcsot, az Alto de Mostelares-t. Nem lett volna értelme visszafordulni Castrojeriz-be, és egyszer úgy is fel kellett mennem, szóval zene felhangosítva (a helyzet Metallica-t kívánt) és irány a hegy!

A felfelé vezető úton jó néhányszor meg kellett állnom kicsit kifújni magam meg inni, közben mögöttem is feltűntek néhányan, legalább volt, aki megmenthet, ha nem bírok felmászni. Ha valahol, hát itt végképp nem csodálkoztam az Út mellett felbukkanó síremlékeken…

Valahogy aztán csak elértem a hegytetőre, ahol nagy meglepetésemre (hogy kerülhetett előttem ide?) a nem-szimpi német Anna beszélgetett modoros angolságával egy spanyol bringással (feltekerni sem lehetett semmi). Nem akartam zavarni őket, inkább letelepedtem az árnyékban a fedett pihenőhelyen, és próbáltam magamhoz térni némi folyadékpótlás segítségével. A spanyol bringás aztán nemsokára elindult, Anna meg leült mellém, és elmesélte, hogy vett végre egy cipőt, bár ránézésre nem tűnt kényelmesebbnek a szandáljánál. Idefent végre működött a mobilnetem is, így végre el tudtam olvasni az otthoni üzeneteket (ha sokat megyek egyedül napközben, akkor azért jó némi kapcsolat a Caminon kívüli világgal). Sajnos annyira nem vagyok jó angolból, hogy el tudtam volna magyarázni Annának és az utánam érkező 3 franciának, hogy min röhögök hangosan visítva, miközben levegőt is alig kapok. (Újabb köszönet utolérhetetlen ex-szembe-padtársamnak a biztató szavakért, a blog-folytatás-ötletekért és nem utolsósorban a stílusáért, amiből egy árnyalatnyi talán átragadt rám az együtt töltött évek alatt.)

A kedves és vicces üzenetek erőt adtak a folytatáshoz, így nem sokkal Anna és a franciák után nekivágtam a maradék 7-8 km-nek. Ott aztán jött az újabb tábla és az újabb sokk: 18%-os lejtő, bár csak 350 m hosszan kanyarogva, utána viszont belátható időn belül kizárólag a nagy semmi! 

A térdem és a bokám továbbra is utálta a lefelé-gyaloglást, de úgy látszik, valaki még kevésbé bírta az utat… Szegény 42 éves Manuel Picasso Lopez ezen a helyen vesztette életét, az emlékművet pedig egy szlovákiai magyar pár állíttatta az emlékére (ennek persze csak később olvastam utána).

A franciákat és Anna-t láttam valahol a messzeségben magam előtt, aztán az egyetlen, 4 km-re fekvő pihenőhelynél (Fuente del Piojo, azaz Levéltetű forrás) be is értem őket. Az elvileg iható forrásvízről az aktuális feliratok alapján nem tudtuk eldönteni, hogy éppen iható-e vagy sem, úgyhogy inkább nem kockáztattam, reméltem, hogy most már nincs messze a cél és elég lesz a vizem. A vízhólyagjaim igényeltek némi ápolást, hogy bírjam a végét, így a csapatot megint magam elé engedtem. Anna az útikönyve alapján belőtte, hogy már csak 1,5-2 km Itero del Castillo, ő ott akart megszállni, el is indult előbb, mint én, amit különösebben nem bántam, nem volt kedvem egy vele töltött estéhez.

Itero del Castillo-ról rémlett valami, hogy amikor Zsombort hívtam tegnap este, mesélt egy bizarr szállásról, ahol előző nap aludt, és már akkor tudtam, hogy el akarom kerülni. Gyorsan küldtem neki egy sms-t, hogy pontosítsuk a helyet, és meg is jött a válasz, hogy valóban Itero del Castillo-ban van az említett albergue, közvetlenül egy nagy híd előtt. Nemsokára oda is értem az Ermita de San Nicolás-hoz, amely a Camino egyik emblematikus szálláshelye. Olaszok újították fel az épületet, és azóta olasz hospitalero-k fogadják a napi max. 12 zarándokot ebben az áram, telefon és persze internet nélküli albergue-ben, cserébe viszont megmossák a fáradt zarándokok lábát és vacsorát főznek nekik. Zsombor tegnap mesélt a hangulatos közös vacsoráról és az ezt kísérő imádkozásról is, de egy ilyen nap után nem éreztem a késztetést, hogy itt töltsem az éjszakát, és láthatóan már akkor is túljelentkezés volt a szabad ágyakra. (Kis érdekesség amit utólag tudtam meg: a San Nicolas apszisát úgy építették, hogy egy kicsit jobbra dől, utalva arra, hogy a keresztre feszített Jézus feje is jobbra billen, valamint jelképezve, hogy nem lehet tökéleteset alkotni, arra csak az Úr képes. Legalábbis remélem, jól emlékszem Dukát Csilla, a Szent Jakab Baráti Kör elnökének “Jelek és szimbólumok a Camino-n” előadásában elhangzottakra, amit a Cervantes Intézetben volt szerencsém meghallgatni 2018 januárjában.)

Nem sokkal utánam jött két nő, kicsit furcsálltam, hogy miért kanyarodnak el egy másik úton, de kiderült, hogy Itero de Castillo egy amolyan off-route település egy pici municipal albergue-vel, szóval ők valószínűleg oda tartottak. Számomra eldőlt, hogy a 2 km-re fekvő Itero de la Vega-ban éjszakázom, már majdnem este 6 volt, és a következő település után még 8 km. Esélytelennek tűnt…

A San Nicolas melletti hídon (Puente de Itero) átkelve egy újabb tartományban, Palencia-ban találtam magam, majd hamarosan megérkeztem Itero de la Vega-ba.

A szálláslistát gyorsan átböngészve valahogy a neve alapján megfogott a La Mochila nevű albergue, innentől elszántan ezt kerestem az aprócska faluban. Az épületek elég ódon hangulatúak voltak mindenhol, a La Mochila szintén, de nem volt kedvem másikat is megnézni. A szállásért csak 6€-t kellett fizetni, és mivel semmi kedvem nem volt éttermet keresgélni, befizettem vacsorára és reggelire is (10+3,5€). A szoba korrekt, 4 emeletes ágy, még csak két fiatal orosz(?) lány és egy idősebb pasi foglalt el 3 alsó ágyat, így nekem is jutott, ráadásul a felettem lévő is üres maradt, szóval kedvemre pakolhattam. Gyors tisztálkodás (a fürdő elég gáz volt, de a célnak megfelelt), pár apróságot kimostam, hátha éjszaka megszárad, aztán 7-től vacsora. Csak négyen ettünk az épület kis udvarán, egy idős ausztrál pasi, Terry a szomszéd ágyról, és a fenti kétágyas szobából a fiatal német Thomas (egy újabb) és a brazil-francia idősebb hölgy (de nem a tegnapi), Idelna.

A menü a szokásos, bár lehetett 2-2 fogás közül választani, én maradtam az ‘ensalada mista’-nál, és a sült csirke+krumpli+saláta verziónál. A desszert (valami pudingféle) és a vörösbor persze itt sem maradhatott el, és utóbbi természetesen jól fogyott. A hospitalero egyébként egy törpe pasi volt, kicsit rémisztő, de illett a ház hangulatához. Sajnos Idelna nem beszélt angolul, de Thomas egy kicsit franciául igen, így azt megtudtuk róla, hogy Franciaországban él a Brazíliában megismert francia férjével, és Terry-vel már itt az úton megismerkedtek (mindketten hasonlóan gyorsak). Beszélgetni persze nem nagyon tudtak, de azt már megtanultuk itt a Camino-n, hogy közös nyelv nélkül is mennyi mindent meg tudunk osztani másokkal. Thomas társaságának nagyon örültem, megint egy értelmes, fiatal, német fiú, és bár kezdetben zárkózottabbnak tűnt, mint az eddig megismertek (Felix és Dani), de csak rábeszéltem egy kis vörösborra (legalább ezt sem én ittam meg), és annyira belejött, hogy egyre többet beszélt és ivott. A korát nem tudtam meg, de elmesélte, hogy van egy vállalkozása, amely idősek és rászorulók ápolásával foglalkozik, és mivel felelősséggel tartozik értük és a beosztottjaiért, ezért délelőttönként gyaloglás közben dolgozni is szokott egy kicsit. Sokat beszélgettünk még, és nagyon örültem, hogy egy újabb érdekes “figurát” ismerhettem meg az Úton. 9 körül aztán mindenki visszavonulót fújt, pedig még volt egy kis borunk is, de aztán társaság híján én is a szobába mentem. Közben érkezett egy spanyol bringás srác, meg még egy idősebb pasi, ők is lepihentek, a két orosz lány meg már egy jó ideje aludt, az egyik ráadásul horkolt is. Nem akartam senkit zavarni, úgyhogy inkább kivonultam az étkezőbe, ahol a kis törpe már készítette elő a másnapi reggelit. Elmondta, hogy minden az asztalon lesz, kaptunk névre szóló zacskókat (talán valami “friss” péksüti), egy-egy megbarnult banánt, meg előre lefőzte a kávét, amit majd csak fel kell melegítenünk a mikróban. Kezdtem úgy érezni, hogy a reggeli nem igazán érte meg az árát…

Egy kicsit még interneteztem és tervezgettem a másnapi programot. Thomas is említette és a szálláslistán is láttam, hogy később lesz egy 17-18 km-es szakasz, ahol semmilyen település vagy étkezési/ivási lehetőség nincs, ezért azt mindenképpen érdemes délelőttre tervezni, mert a kánikulában nem várható semmilyen enyhülés. Ez a szakasz Carrión de los Condes után kezdődött, ez lett hát a másnapi kitűzött cél, és mivel úgy tűnt, ez lesz az eddigi leghosszabb, kb. 35 km-es menetem, inkább én is elvonultam aludni…