16.nap_20171011: Itero de la Vega-Carrión de Los Condes

(Napi: kb. 34 km+kb 1,5 km-es “kitérő”, hátralévő: kb. 418,6 km)

Borzalmasan telt az elmúlt éjszaka! Eddig mindig inkább az okozott gondot, hogy melegem volt és ki kellett takaróznom, most viszont ezek szerint 13 foknál is kevesebb volt a szobában, mert addig még komfortos a hálózsákom. OK, lehet, hogy lassan jobban fel kellene öltöznöm éjszakára, nem egy póló-bugyi szettben aludni, de most annyira hideg volt, hogy a hátizsákig sem bírtam kimászni, hogy megkeressem a – haza küldött csomagból végül kikerült – térdig érő leggingsemet. Rémlett, hogy a vacsoránál Terry beszélt valami kitört ablakról, de az mégsem okozhatott ekkora gondot, hiába aludtam közvetlenül mellette. Ráadásul hajnali fél 6-kor az orosz csajok elkezdtek pakolászni, hogy aztán 6-kor el is induljanak, mondjuk így legalább lett egy horkolásmentes órám még aludni. 7-kor végül én is kikászálódtam, időben kellett indulni, és már várt a tegnap este lefőzött kávé meg a barna banán! Azt észre sem vettem, Terry mikor távozott, a spanyol bringás és a másik idős pasi viszont még aludtak, úgyhogy inkább átcuccoltam mindent az étkezőbe, hogy ne zavarjam őket a szokásos hátizsák-újrapakolással. A mosdóba menet aztán kiderült, miért volt olyan hideg éjszaka: a hátsó kertbe vezető ajtó tárva-nyitva, a szobánk ajtaja sem csukódott rendesen, nem csoda, hogy a fagypont közeli kinti hőmérséklet így lehűtötte ezt az egyébként is h/rideg épületet. Kevés szállás akadt az egész Úton, amely csalódást okozott, de egyértelműen ez volt az egyik mélypont.

Mire rendet raktam a cuccaim között és felkészítettem a vízhólyagjaimat is a mai napra, megjelent Idelna és együtt ültünk le reggelizni. Csalódottan vette tudomásul, hogy Terry már úton van, mert így nehezebb lesz utolérnie és tartania vele a lépést (elképesztőek ezek a villámgyors idős zarándokok). A névre szóló csomag száraz kenyereket rejtett, de mivel a kenyérpirítót sehogy sem sikerült bekapcsolnunk, nem túl lelkesen küldtük le vajjal és dzsemmel, meg a felmelegített, kritikán aluli kávéval. Idelna-t váltva Thomas is előbújt a szobából, egy laza mozdulattal összedugott pár kábelt és elkezdett kenyeret pirítani… Eszmét cseréltünk, ki meddig megy ma, én ugye még tegnap belőttem Carrión de los Condes-t, ő még nem volt biztos benne, hogy eljut ma addig, pedig tekintve, hogy mennyivel magasabb nálam, fele annyi lépésébe kerülne, mint nekem! Az én rövid lábaimmal sokszor irigykedve figyeltem az égimeszelőket a Camino-n és nem győztem rohanni utánuk, ha netán együtt mentünk egy darabig. Thomas-sal ezt inkább nem is akartam erőltetni, bár ő legalább lassan szedte a hosszú lábait.

Sikerült 8:35-ig elszöszmötölnöm meg cseverésznem, úgyhogy csak nem jött össze a korai indulás, de azért a napfelkeltét már a falut elhagyva kaptam el ma is.

Egy teljesen eseménytelen szakasz következett a 8,2 km-re fekvő Boadilla del Camino-ig. Egy teremtett lélekkel sem találkoztam, a tempóm is elég jó volt, úgyhogy negyed 11-re el is értem a települést. Éhes még nem voltam, vizem is volt, úgyhogy semmi nem indokolta, hogy megálljak (kivéve addig, míg levettem a dzsekimet), így a templomot útba ejtve (természetesen arra vitt az Út, bár lett volna rövidebb verzió is) letudtam a “falunézés”, majd a földeken keresztül hamar elértem a 2 km-re lévő Canal de Castilla-t.

A megszokott Meseta-hangulatot megtörve innen 3-4 km-en keresztül a csatorna mellett, egy fákkal szegélyezett ösvényen vitt az út, amely végül Frómista határában a zsilipkapuknál ért véget.

Annak örömére, hogy a mai táv 40%-át megtettem (nem egészen 3 óra alatt, tehát jó a szintidő), és mert egyébként is volt egy jó kis árnyas asztal padokkal, hát megpihentem. Jól körbefényképeztem a zsilipet, sétálgattam kicsit hátizsák nélkül, be akartam nézni a kis idegenforgalmi irodába is, de zárva volt, aztán viszont muszáj volt visszatérnem a padon lerakott hátizsákomhoz, mert betámadta egy vörös macska. Bár köztudottan nem vagyok nagy macskabarát, megsajnáltam szegényt, de semmi nem volt nálam, amivel megetethettem volna, ezt viszont ő nem volt hajlandó elfogadni, és határozott rohamokat intézett a zsákom ellen. Közben elment mellettem néhány zarándoktárs, pl. egy ötfős francia nőcsapat, meg Thomas is egy lánnyal, a macska viszont csak nem tágított, így – miután gyorsan levettem magamról minden maradék meleg ruhát – hamar utánuk indultam.

Frómista egy nagyobb településnek látszott elsőre, a Castrojeriz-ben megszálltak elvileg következő megállóhelye, a több épület ellenére viszont élet itt sem sok volt. Kezdtem kicsit éhes lenni, és mivel szembejött egy szimpatikus bár, megálltam egy hosszabb pihenőre. Miután hozzájutottam a napi tortilla de patata-mhoz, meg utána egy jégkrémhez, és még a napi sajtót is átlapoztam, mindjárt szebbnek tűnt a világ. Láttam elmenni Anna-t az ausztrál-svéd csapat egy részével, szerencsére nem vettek észre, úgyhogy amikor már tiszta volt a terep, szereztem egy kólát az étterem melletti automatából és én is elindultam (Dio Mio, majdnem egy órát sikerült itt elücsörögni).

Sikerült kapásból rossz felé mennem, sárga nyilak sehol, és elég soká jött járókelő is, aki aztán eligazított a helyes irányba. Nem csoda, hogy eltévedtem, egyáltalán nem láttam nyilat az elágazásnál, de szerencsére ilyenkor mindig van, aki kisegít. Frómista-ból kifelé először egy kicsit az autópálya felett, majd a főút mellett gyalogoltam 3,5 km-en keresztül Población de Campos-ig. 

Itt egy újabb kis pihenő következett mindjárt a falu elején, az egyik albergue előtt, amihez egy pad és egy kis kút szolgáltatott remek helyszínt. A Meseta-i kánikulában egyre többet használtam a többfunkciós csősálamat, most leginkább hűtöttem vele a fejemet. Kis üldögélés után jól be is vizeztem, fel a fejemre és indultam tovább. Az út bal oldalán lévő kis templomhoz nem mentem át, úgyis biztosan zárva volt, inkább a jeleket követve bekanyarodtam a főútról faluba. A városháza mellett egy bár, előtte a kis tér közepén pedig egy szökőkút volt az egyetlen környék a faluban, ahol mutatkozott valami élet, és itt kaptam én is a fejemhez, hogy nincs meg a napszemüvegem (mióta múlt héten “ráégett” az arcomra, keveset hordtam, inkább csak a hajpántként)! Persze egyből beugrott, hogy a pihenőnél letettem a padra, amíg feltettem a fejemre a csősálat, és csak reménykedtem, hogy még mindig ott van. Egyből visszaindultam pontosan ugyanazon az úton, amerre jöttem, és bizakodva figyeltem a szembejövő zarándokokat, hátha valamelyiküknél ott lesz a napszemüvegem, és nem kell a padig visszagyalogolnom. Sajnos, csalódnom kellett… Kedvesen mosolyogtak és kicsit furcsán néztek rám, miért is jövök vajon velük szembe, de nem úsztam meg ezt a kis kitérőt ezen az amúgy is hosszú napon. +1,5 km-embe került, de legalább a napszemüveg meglett. Fel is vettem inkább egy kicsit, nehogy megint elvesszen. Az egyik gyümölcsökkel teli kertben egy bácsika dolgozgatott, ő is eléggé megbámult, hogy mit grasszálok itt fel-alá, de hiába néztem vágyakozva már másodszor a szőlőjét meg az almáit, nem adott belőle. Teljes kudarc nekem ez a falu…

Nem is maradtam sokáig, célba vettem a 3,3 km-re fekvő Revenga de Campos-t, ami egy elég unalmas kis falunak bizonyult, a fő utca melletti szűk járdán gyalogolva az egyetlen érdekességet a templom előtti parkos kis téren csevegő apácák jelentették. Az Út már Frómista óta gyakorlatilag végig a P-980-as főút mellett vezetett, sokan ezt tartották az egyik legunalmasabb és leglehangolóbb szakasznak, de én valahogy szerettem. Itt legalább egyértelmű volt, hogy nem tévedek el, csak követni kellett az autóutat, és ha nem is emberekkel, de legalább járművekkel találkoztam, ráadásul még kedvesen rám is dudáltak és néha ‘Buen Camino’-t kiabáltak felém. Revenga de Campos után végre sikerült lebonyolítanom egy otthoni hívást is, és megtudtam, hogy vannak imádott 4 és 2 éves kis “barátnőim”, akik már nagyon hiányoztak. Persze velük nem, csak az anyukájukkal beszéltem, aki épp egy vízhólyaggal küzdött a nagy rohanásban, és tőlem kérdezte, hogy lehet ezzel gyalogolni. Hogy eggyel hogy lehet, arra már annyira nem emlékeztem, de mindenesetre héttel remekül! Jó volt egy kicsit “hazai” hangot hallani, azért ez a nap minden szépsége ellenére elég nyomasztott már, de így könnyebb volt átvészelni a Villarmentero de Campos-ig vezető 2,2 km-t.

Ez a település még unalmasabb volt, mint az előző, gyorsan le is tudtam és következett egy újabb monoton egy órás gyaloglás. Még otthon jól elterveztem, hogy az unalmas Meseta-n mobil nyelvtanfolyamot fogok hallgatni, és a végére még egy kicsit spanyolul is megtanulok, de valahogy nem tudtam rávenni magam. Maradt inkább a zenehallgatás, kezdett összeállni a kedvenceimből egy jó kis Camino-lejátszási lista. Errefelé született meg a nagy felismerés is, hogy szerencsére valahol útközben “letettem” egy másik nagy otthonról cipelt terhemet: amikor elértem az “A” track list-et a Spotify-on és hallgattam a jó kis olasz/spanyol/francia dalokat meg a Tankcsapdát, már nem éreztem azt, mint az elmúlt egy évben, amikor valami abszurd vágyat (jelesül “A”-t, az ex-kollégámat) kergettem nap mint nap… Egy feladat tehát biztosan kipipálva a Camino-s listámon, ¡hasta luego ‘A’!

Délután 4 előtt nem sokkal értem el a mai célom előtti utolsó települést, Villalcázar de Sirga-t, innét még 5,6 km várt rám, úgyhogy leültem egy kicsit az út mellett. A településre végül nem mentem be, a vízhólyagok ápolása és egy kis ivás után nekivágtam a hátralévő útnak. 

Még a faluban, illetve azt elhagyva, kb. 3 percnyi gyaloglásra egymástól sikerült elkapnom ezt a két sokatmondó feliratot, bár azt hiszem, utóbbi inkább Santiago közúton mért távolságára vonatkozott, az automata 419 km-re valamivel hitelesebbnek, és az általam ismert számokhoz közelebbinek tűnt. Valahol a távolban pedig még emberek is látszottak, úgyhogy az utolsó szakaszra – csak hogy legyen valami kis izgalom, mert már eléggé unatkoztam – kitűztem az ő utolérésüket.

Carrión de los Condes-be érve aztán ez sikerült is (nem is csoda, 53 perc alatt tettem meg a 6 km-t, csúcssebesség), egy kedves középkorú olasz pár volt, akik nagyon sokat fényképeztek és kedvesen mosolyogtak rám. Carrión de los Condes volt egyébként az egyetlen olyan település név a Camino-n, amit még napokkal később sem tudtam megjegyezni, legalábbis azok közül, ahol megszálltam, mert a Meseta bővelkedett a nagyon hosszú nevű falvakban és városkákban. 

A szálláslista szerint 4 albergue közül választhattam, de az egyik elég drága volt, az kiesett, ráhajtottam inkább a két 5€-sra. Az első – de még nem az 5€-sok közül – meg is lett hamar, egy kolostor mellett, ahol az olaszok kivételesen kevesebbet fotóztak nálam, így itt el is vesztettük egymást. Mivel már este fél 6 volt, és azért csak laknak vagy 2300-an a városban, volt mozgolódás az utcákon, és nem csak a zarándokok miatt, bár a vendéglátóipari egységek jórészt velük voltak tele. Már nagyon szívesen leültem volna én is, kicsit hosszú volt ez a nap, és még az albergue-ket sem sikerült olyan könnyen megtalálni, muszáj volt a google maps-hez folyamodnom. A Santa Maria tűnt közelebbinek, ráadásul így keresés közben a templom (Iglesia de Santa María del Camino, mi más) előtti helyes kis teret is útba ejthettem, viszont az albergue csak nem akart felbukkanni, pedig még az egyik erkélyről egy néni is utánam kiabált (¡Oy, peregrina!), aztán spanyolul útbaigazított, amiből persze semmit nem értettem. Mikor aztán a térkép segítségével nagy nehezen megtaláltam, hiába csöngettem a szomszédos épület kapuján a “recepción” kiírtaknak megfelelően, senki nem nyitott ajtót, és a többi zarándok is csak annyit mondott, hogy várjak, biztosan már a misére készülődnek a hospitalera-k. 10 percre leültem, az elég jól esett, de semmi nem történt, így kicsit idegesen odébb álltam, és nemsokára megtaláltam a másik 5€-s szállást, az Espíritu Santo-t. 

Elég fura épület volt, kicsit egy kollégiumra emlékeztetett, és nagyon kedves – ámde angolul gyakorlatilag semmit nem beszélő – szerzetesnők üzemeltették. Persze azért tanultam már én is annyit az Úton, és találkoztak ők is elég sok értetlen zarándokkal, hogy megértsük egymást, ki mit szeretne: én egy ágyat meg mosni, ők meg mindezért valami kis pénzt. A két hölgy közül az idősebb nagyon erőszakosan magyarázott valamit, mire kiderült, hogy a mosó- és a szárítógép apróval működik, és mivel látta, amikor fizetni akartam a szállásért, hogy csak papírpénzeim vannak,  elviharzott egy 10€-ssal és ki tudja hol, felváltotta. Majd elfelejtette, hogy még a szállást sem fizettem ki, és hiába bizonygattuk a másik apácával, hogy még jövök nekik egy 5-össel, alig akarta elfogadni… 

Aztán körbevezetett az épületben, megmutatta a konyhát (nem terveztem használni, bár néhányan odabent már készültek a vacsorafőzésre), a mosodát, ahol elmagyarázta, hogy működnek a gépek (úgy számoltam, még pont belefér időben 10-ig a mosás+szárítás), aztán megmutatta a szobámat, illetve az ágyamat is. Végre nem emeletes ágy, hanem egy hatalmas teremben körben 12 szimpla, amiből még egy elég jót sikerült is kifognom. Hamarosan pedig kiderült, hogy az ágyszomszédom Elisabeth, a kanadai vicces hölgy Hornillos-ból. Nagyon megörültünk egymásnak, és bár sejtettem, hogy nem lesz csendes az éjszaka, azért amíg zuhanyzáshoz meg mosáshoz készülődtem, jól elbeszélgettünk. A zuhanyzóban az olasz pár női tagjával is összefutottam, sajnos kiderült, hogy csak olaszul beszél, viszont ők is a szobatársaim voltak, ahova aztán megérkezett három francia nő is, kis bőröndöket húzva maguk után. Egy ilyen nap után eléggé fel tudom magam húzni az ilyen zarándokokon, hiába tanít elfogadásra is az Út, kicsit idegesít, amikor fél órát telefonálgatnak, hogy lefoglalják a következő napi szállásukat és aztán megszervezzék hozzá a csomagszállítót, aki majd a csinos kis rózsaszín bőröndjüket odaszállítja, amíg ők egy kis hátizsákkal, hangosan csacsogva kerülgetik a többi zarándokot. Na mindegy, velük is együtt kell tudni élni, ez mindenkinek a saját Camino-ja, de azért igyekeztem minél hamarabb otthagyni őket, bevágtam a mosást, hogy a rövid program után átpakolhassam a szárítóba (ami még elvileg vagy másfél óra), és mehessek végre vacsorázni. A mosás alatt kicsit körbenéztem az épületben, meg leápoltam a vízhólyagjaimat, amelyek – az eddigi leghosszabb napnak megfelelően – ezen az estén voltak talán a legrosszabb állapotban. Még a kényelmes Paez-t is nehezemre esett felvenni, pedig az kész felüdülés szokott lenni esténként… Az udvaron üldögélt egy nem túl szimpatikus lány, aki nagyon hasonlított egy magyar színésznőre (Bata Éva), akit egyébként eléggé kedvelek, ezért nem is tudom, a csaj miért nem volt szimpi, pedig ő lett volna ott az egyetlen, aki egyedül is volt és kb. megfelelő társaságom lehetett volna. Ehelyett inkább – ahogy bepakoltam a szárítógépbe – nekivágtam a városka felfedezésének.

A Santa María templomban épp elkezdődött a mise, így oda inkább nem mentem be, viszont a szemben lévő “zarándok bolt” még nyitva volt, tele mindenféle hasznos holmival. Egy kisebb vagyonért beszereztem egy újabb adag kis tisztálkodószert, az elhagyott zoknim pótlására egy kagylóval díszített Camino-modellt, és a mai hosszú szakasz teljesítését megjutalmazva, egy pár kagyló formájú fülbevalót. Elisabeth korábban említette, hogy holnap Spanyolország nemzeti ünnepe miatt valószínűleg zárva lesznek a boltok, így próbáltam valami élelmiszerhez is jutni, de az egyetlen még nyitva tartó helyet ennek megfelelően már eléggé lefosztották, szóval sok mindent már nem kaptam. A város erkélyein azonban szép számban jelentek meg a spanyol zászlók október 12-e, azaz a Spanyolság ünnepe (Día de la Hispanidad) tiszteletére, ami jelen esetben Amerika felfedezésének 525. évfordulóját is jelentette.

A boltból visszasétálva felfedeztem Elisabethet a városháza (Ayuntamiento) előtti téren egy étteremben, és mivel ő már nagyjából végzett, leültem hozzá, így volt is egy kis társaságom, meg nem is. Segített rendelni, de nem csaptam nagy vacsorát, csak egy kis patatas bravas-t kértem meg chorizo-t, Elisabeth pedig megkóstoltatott velem valami sangriához hasonló, de inkább fröccsre emlékeztető boros dolgot.

Egy kicsit ott maradt még velem, de aztán visszaindult az albergue-be, én még beszéltem Zsomborral (aki már lassan a Meseta végére ér), majd követtem Elisabeth-et. Az egyik bár előtt még belebotlottam a tetovált, agyonrúzsozott olasz “Donna”-ba, Daniela-ba, kérdeztem, hol a férje (mindig egy szintén tetovált olasz pasival lógott együtt), akiről kiderült, hogy egyáltalán nem a férje, csak itt találkoztak a Camino-n és a pasi már megy is haza León-ból, de viccesnek tartotta, hogy azt gondoltam, együtt vannak. Szóval ezzel is jól mellélőttem, de ennek ellenére Daniela mindig nagyon kedves volt velem, amikor találkoztunk!

Mire visszaértem negyed 10 körül, a ruháim már szárazon hevertek a gép tetején; itthon is nagyon szeretem, mikor mindenem tiszta, de az Úton ez aztán kifejezetten boldogsággal töltött el. A szobatársaim is lassan kezdtek beszivárogni és lefekvéshez készülődni, a francia nők még valami másnapi programot tervezgettek (már amennyit ki tudtam venni a francia beszélgetésből), az olasz hölgy a férje lábát ápolta (elég sok gondja volt vele, mert vagy fél óráig tartott), Elisabeth pedig már félálomban fel-felhorkant a szomszédos ágyon. Nem sokkal 10 óra után aztán az apácák körbejártak, és szigorúan lekapcsolták a villanyt és kedvesen megkértek mindenkit, hogy aludjon (feltételezem, mert ugye spanyolul nem tudok). Én azért még interneteztem kicsit, mert hirtelen többen is épp ma akarták megtudni, hogy vagyok. Nagyon sok biztató üzenetet kaptam otthonról, így utólag is köszi, csajok 🙂 Susanne is előkerült, elég rossz passzban volt, elkapta a sírás az esti misén, és kiderült, hogy ő is Carrión de los Condes-ben van, csak épp a másik albergue-ben, ahová nekem nem sikerült bejutni. Eddig tartott hát a hosszú távollét: 3 külön töltött nap után holnap valószínűleg újra találkozunk az Úton! Hosszú lesz a holnapi első szakasz, és elég fáradt is voltam, úgyhogy minden üzenet megválaszolása után hamar elaludtam…