17.nap_20171012: Carrión de los Condes-Terradillos de los Templarios

(Napi: kb. 26,9 km, hátralévő: kb. 391,7 km) (A magyar és finn útikönyvek szerint félút, az olasz szerint még nem)

Ma reggel is utolsóként hagytam el az albergue-t, pedig tudtam, hogy nagyon hosszú és unalmas szakasz vár rám. Szerencsére az ünnepnap miatti zárva tartással kapcsolatos félelmek nem igazolódtak be, az indulás után 5 perccel találtam egy reggelizőhelyet, ahol isteni tortilla-t és narancslét kaptam, és még a közeli pékségben is tudtam venni friss baguette-t meg egy kakaós csigát. 

A városka lassan ébredezett, ismét útba ejtettem az előző este már felkeresett Ayuntamento-t (azaz a városházát), erre és a vacsora helyszínére vetettem még egy-egy búcsúpillantást egy másik zarándok társaságában, aztán követni kezdtem a sárga nyilakat a kihalt utcákon. Azért nem volt minden teljesen néptelen, sikerült például egy 4 fős családba botlanom az egyik szállásnál, akik kis hátizsákkal (a többi csomagot ötödik társuk egy autóval fuvarozta) – valószínűleg a hosszú hétvégét kihasználva – vágtak neki az Útnak. Amíg a közelemben voltak, gyakorlatilag folyamatosan beszélgettek, úgyhogy jobbnak láttam kicsit letérni az útról és magam elé engedni őket (elég gyorsnak bizonyultak), addig is megnézhettem egy közeli templomot (Iglesia de San Andrés Apostol). 

A város utolsó nevezetessége, a San Zoilo monostor újabb fotótémát szolgáltatott, itt néhány percet el is időztem, hogy aztán nekivágjak a sokak (és a szálláslista) által beharangozott 16 km-es monoton szakasznak. Elég sokan voltunk “elszóródva” az Úton, figyeltem is a zarándokokat, hiszen bármikor számítani lehetett ismerősök felbukkanására. Végül kiderült, hogy ez a hosszú szakasz nem is teljesen “üres”, egy jó üzleti érzékkel megáldott vendéglátós elkerített egy kisebb kertet a pusztában és pazar reggeliket (tojás, gyümölcs, egyéb finomságok) szervíroz a pihenés és kávé/élelem nélkül 3-4 órát ki-nem-bíró zarándokoknak. Közéjük tartozott az én Susanne barátnőm is, aki a nevemet hangosan kiabálva integetett egy kávé és a korábban már többször kerülgetett és nem túl szimpatikusnak titulált, (továbbiakban már nem magányos) lány mellől. Szóval eddig tartott, hogy újra megtaláljuk egymást…! Marina-t, a brazil lányt előző este ismerte meg az albergue-ben, ahol az apácák énekeltek, együtt sírtak-nevettek és most együtt is gyalogolnak. Marina nem beszél túl jól angolul, talán ezért tűnt számomra egy kicsit mogorvának és antiszociálisnak, de kiderült, hogy nagyon kedves és Susanne-nek van türelme lassabban és érthetőbben kommunikálni vele. Egy (számomra) rövid pihenő után így együtt vágtunk neki az innentől tényleg monoton szakasznak, szegény Marina néha követni sem tudta, ahogy Susanne-nel egymás szavába vágva, a mindkettőnkre jellemző gyors beszéddel megvitattuk, kivel mi történt az elmúlt 3 napban Burgos óta (azért nem olyan sok minden). 

Kb. délután 1 órára sikerült elérnünk a következő lakott települést, Calzadilla de la Cueza-t, ahol a falu bejáratánál ismét egy stratégiailag tökéletes helyen létesített, bárként, boltként és egyúttal albergue-ként funkcionáló épület előtt nyüzsgött egy komoly zarándokhad. Brazilok, olaszok (köztük egy – már egy ideje – “szemmel tartott” fejkendős srác), a hórihorgas német Thomas Itero de la Vega-ból, szóval remek társaságban fogyaszthattuk el Susanne-nel a jól megérdemelt jégkrémünket, és amíg a lábunkat szellőztettük, Marina-nak is akadtak portugál nyelvű beszélgetőtársai. 

Később a kb. 6 km-re fekvő Ledigos-ig egy brazil pár hozzánk is csapódott (Marina-t már ismerték úgy-ahogy) és legnagyobb meglepetésemre megkérdezték, hol van az a fiú, akivel első nap gyalogoltam. Kiderült, hogy ők az a (általunk hirtelen franciának titulált) pár, akik első zarándokokként akadtak az utunkba Zsomborral Saint-Jean-Pied-de-Port-ból kifelé tartva. Azóta nem is láttam őket, talán nem véletlen, hogy nem emlékeztem rájuk, de megtisztelő volt, hogy ők felismertek több mint 2 hét után. (Később aztán megtaláltam őket az első napon készült képeken, és ráadásul ugyanabban a ruhában voltak ezen a napon is, mint akkor, ami azért a 2-3 szettből álló zarándokdivatot követve nem olyan szokatlan.)

Ledigos-ban – ahogy ez már csak lenni szokott, ha Susanne az útitársam – újabb pihenő következett, nekem pedig raádásként a reggeli után egy újabb tortilla és egy nagy pohár sangria. Nem vagyok rá büszke, hogy már délután 3-kor iszom, de ahogy a lányoknak is mondtam: a sangria tulajdonképpen nem is alkolhol 🙂 Sokan ebben a faluban szálltak meg, mi még éreztük az erőt a gyalogláshoz, egyébként is gyönyörű idő volt és viszonylag korán, szóval nekivágtunk a kb. 1 órányira lévő Terradillos de los Templarios-nak. 

A falu határában mindjárt az egyik albergue-be botlottunk és míg azon tanakodtunk, megszálljunk-e itt vagy nézzük meg a szálláslistán feltüntetett másikat, a fejkendős olasz srác, Alex “letámadott” minket, hogy megkönnyítse a döntésünket és a sajátját is. Ő már felmérte ezt az albergue-t és mivel nincs konyha, ami neki nagyon fontos, ez kiesett, úgyhogy velünk tartott a kicsit távolabb lévő másikhoz. Nála a konyha hiánya miatt ez is elbukott, inkább visszament a másikba, de azért elkérte az egyikünk – Susanne lett a kiválasztott – telefonszámát, hogy később informáljuk, milyen a hely (mondjuk angolul ő sem nagyon beszélt, szóval azt még nem tudtuk, hogyan, de végül megírtuk, hogy itt maradtunk). Ez volt a Jacques de Molay tempolomos Nagymesterről elnevezett szállás, 8€-ért, ahol a bejelentkezéskor mindjárt ki is segítettem egy nagy darab és meglehetősen izzadt és szagos német fiút 3€-val, hogy ő is itt tudjon megszállni. Befutott pár perc múlva még két olasz pasi is, jó fejnek tűntek, de mivel a német srác jelentkezett be utánunk, sajnos őt kaptuk meg szobatársnak. Szerencsére többen nem is érkeztek a szobánkba, így mindenkinek jutott alsó ágy és nekem megint elegendő pakoló-felület a felettem lévőn, a fiú pedig megérkezés után 10 perccel már vadul horkolt, szinte mozdulatlanul és még mindig büdösen. Gondoltuk, hogy nem sok vizet fog zavarni, gyorsan megejtettük a tisztálkodást és a mosást (a kertben remek teregető hely is volt), aztán felfedeztük az albergue-t. 

Én összefutottam a magas Thomas-sal, aki megkapta egy 3 ágyas privát szobában a két olaszt, és lelkesen mesélte, hogy bejelentkezett masszázsra, mert a hospitalera barátnője később átjön a szomszéd faluból egy kis extra szolgáltatást nyújtani. Bár 20€-t kicsit sokalltam egy fél órás kényeztetésért, annyira fájt már a vállam meg a hátam a hátizsák cipelésétől, hogy rászántam magam és fél 7-re kaptam is egy időpontot Thomas után. A kanadai idős hölgy, Elizabeth is itt szállt meg, már javában lazított a kertben egy kisebb társasággal, amikor a mi Marina-nk megjelent egy üveg borral és poharakkal az albergue legjobb helyén, az étterem feletti kis tetőteraszon. Hármunknak nem tartott ki sokáig ennyi alkohol, ráadásul ott iszogatott egy másik asztalnál a két olasz pasi az előző napi+még egy brazil lánnyal. Ha őket nem is, a két olaszt, Marco-t és Roberto-t elkaptuk egy közös “félutas” képre, ami ékes bizonyítéka, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki rommá égeti az arcát a spanyol napsütésben (az észak-olaszoknak is kijár ennyi).

Mielőtt elvonultam volna masszíroztatni, az albergue saját kisboltjában beszereztem a következő üveg bort (nem sok maradt, mire visszaértem), majd átadtam magam a kényeztetésnek. Sajnos messze elmaradt az itthoni masszőröm szolgáltatásától, de azért kicsit fellélegeztek az ízületeim két hét gyaloglás után. Még épp sikerült elkapni a naplementét a teraszon, amit mindenki felváltva fényképezett, miközben a társaság kiegészült 3 spanyol bringással (őket tehát valószínűleg sosem látjuk többet), az egyikük – mivel ápoló – pedig épp Marina fájós bokáját kezelgette a csodatapaszaival. 

A hedonizmus jegyében a vacsorát az albergue helyes kis éttermében terveztük elfogyasztani, 8€-ért egész jó zarándokmenüt adtak, ennek ellenére csak néhány asztalnál ültek, mellettünk például Marco és Roberto a két brazil lánnyal. Mi kikértük a harmadik üveg bort is (mindenkinek fizetni kellett egyet, csak hogy igazságos legyen), szóval jókedvben és hangerőben felülmúltuk a négy fős társaságot, Roberto viszont felismerte, hogy talán nem kellene a segítsége nélkül eltüntetnünk ennyi bort, úgyhogy átült hozzánk. Az imádnivaló olasz akcentusával jól elbeszélgettünk angolul (Marina megint kicsit hátrányban), megtudtuk, hogy szicíliai (Palermo, ha minden igaz) és itt ismerkedett össze Marco-val meg a többiekkel. A közös nyelv aztán hamar a zene lett köztünk, Roberto szolgáltatta a jó kis latin muzsikát a telefonjáról és táncoltatott meg minket felváltva az asztalok között. Az étteremben a maradék vendégsereg csak ámuldozott, de hogy ne zavarjuk őket tovább, Susanne aludni, mi hárman pedig a teraszra mentünk – egy újabb üveg bor kíséretében, leginkább már csak Roberto-nak – folytatni a “bulit”. Roberto-ról itt aztán hamar kiderült, hogy egy óriási “flörtgép”, két nővel már könnyebb dolga is volt, mint hárommal, de azért az alkohol és a fáradtság idővel mindannyiunkat kiütött. 10 óra után a “csendháborítást” is be kellett szüntetnünk, persze Roberto még bepróbálkozott a konyhán 3 pohár borért, megnyerő modorának köszönhetően meg is kapta, de én inkább lemondtam az enyémről és nyugovóra tértem, hogy Marina még élvezhesse egy rámenős olasz éjszakai bokamasszírozását… 🙂