18.nap_20171013: Terradillos de los Templarios-El Burgo Ranero

(Napi: kb. 31,6 km, hátralévő: kb. 360,1 km) (áthaladva a hivatalos félúton)

Valami jó lehet ezekben a spanyol borokban… Az előző esti – féktelennek mondható – italozás után másnaposság nélkül ébredtünk, német szobatársunk pedig továbbra is kb. ugyanabban a helyzetben feküdt, mint tegnap délután. Nagyon ki lehet merülve… Susanne összefutott olasz barátunkkal a koedukált fürdőszobában, láthatóan szégyenkezett a történtek miatt és finoman jelezte, hogy minden maradjon köztünk. Persze mi már előtte kifaggattuk Marina-t, hogy alakult az este további része, de mindent mégsem írhatok le 🙂

Susanne szokás szerint hosszú és tartalmas reggelizést csapott, engem maximum egy jó tortilla-val lehet erre rávenni, de mivel az nem volt, csak gyorsan lehajtottam vele egy kávét. Indulás előtt – amíg útitársaimra vártam – váratlanul megszólított a nem-szimpi brazil lány, felhívva a figyelmemet teljesen egyforma túranadrágunkra. Úgy látszik, a Decathlon a tengerentúlon is menő (később kiderült, hogy Marina-nak is van egy ugyanilyen, méretben mondjuk a háromból sajnos az enyém volt a “top”), a brazil lányok pedig sokkal jobb fejek, mint amilyennek először tűnnek. Értekeztünk még egy keveset a zarándokdivat szépségeiről, amelyben rejlenek még kiaknázatlan lehetőségek, mert ezek a darabok ugyan praktikusak, de cseppet sem “szexisek”. 

Hamarosan előkerült Susanne és Marina is, gyorsan összekapkodtuk az éjszakára kint felejtett száradó (vagy inkább még mindig vizes) ruháinkat, búcsút vettünk ettől a szép emlékű albergue-től és fél 9 után kicsivel elindultunk. Útvonaltervünk, illetve végcélunk nem volt erre a napra, épp elég, hogy együtt vagyunk, örvendeztünk kicsit a 3/4 9 körül felbukkanó napnak, és elég gyors tempóban és tömegben haladtunk a következő falu, a 20 lakosú Moratinos felé. 

Itt egy kicsit körbe is néztünk, a település szerény méretéhez képest akadt pár látnivaló. Petra barátnőm – aki inspirált a Camino-zásra – mesélt erről a helyről, bár leginkább az albergue-ről és a kedves olasz hospitalero-ról, ezeket most sajnos kihagytuk, de a helyes kis pincék és a kidekorált fák is épp elég megnyerővé tették Moratinos-t. 

A következő kb. 7 km elég unalmasan telt, kivéve egy kis kitérőt San Nicolás del Real Camino temploma felé (gyors pillantás és egy nem túl jól sikerült fotó), a lányokkal is szétszakadtunk, Marina-val azért néha-néha kerülgettük egymást, Susanne valahol mögöttünk, én pedig a gyorsaságom tesztelésével ütöttem el az időt (újabb és újabb zarándokok megelőzését tűztem ki célul, általában sikerrel). Időközben beléptünk León tartományba, bár a város még néhány napnyira volt, de Castilla y León-ból ezek szerint a Castilla-t már letudtuk (persze ilyen tartomány nincs, Burgos és Palencia provinciákon gyalogoltunk át eddig).

3/4 11 felé úgy gondoltam, megértem a pihenőre és valami maradék ennivaló elfogyasztására a hátizsákomból. A (kiszáradt) Rio Valderaduey és a Virgen del Puente (Híd Miasszonya) kápolna melett kialakított pihenőhelynél nem is lehetett volna alkalmasabb helyet találni erre, Marina-t már elvesztettem valahol, Susanne viszont hamarosan megérkezett, így együtt eszegettünk (neki ugye 2 óránként muszáj valamit :)). A régen látott német Nicole (azaz Nett) is befutott, kicsit elbeszélgettünk vele, hogy végül 11:15-kor átlépdeljünk a hivatalos félutat jelző emlékművek között. 

A külváros gabonatárolói között és a rég látott vasútvonalra rácsodálkozva délben elértük Susanne-nel Sahagún-t, sajnos utólag tudtam meg, hogy itt kérhettünk volna egy félút-Compostella-t, bizonyítandó a már megtett kilométereket. A nem túl részletes útikönyvem miatt a helyi nevezetességek is elkerülték a figyelmemet, úgyhogy a Burgos után újra ránktörő “városban-vagyunk-feeling”-en túllendülve inkább csak a követtük a sárga nyilakat a néhány autó és a helyi járókelők között lavírozva. Egy csalogató kínálattal és kellemesen árnyas terasszal (a déli napsütésben ez óriási előny) rendelkező cukrászdában nagy meglepetésünkre Marina kávézgatott a brazil párral, Thais-szal és Victor-ral, és látva az előttük lévő édességeket, nekünk is muszáj volt maradnunk. Egy süti helyben elfogyasztása és egy másik sütemény elcsomagolása után már Marina-val hármasban indultunk el, egészen a néhány száz méterre lévő supermercado-ig, ahol a gyümölcs- (én körte+mandarin) és üdítő-készleteinket töltöttük újra. 

A város határában még körbefotóztuk az eredetileg római kori, de később többször felújított, a Cea folyón átívelő hidat, a Puente Canto-t, hogy aztán néhány percen belül komoly akadályt képező szembe-forgalommal találkozzunk. 

Úgy tűnt, itt a birkák is a Camino útvonalát használják, de láthatóan nem először néztek szembe a kihívással, mert végül udvariasan félreálltak és nem tartottak fel minket. Ez fordítva már nem volt igaz, mi nem tudtuk megállni, hogy ne fényképezkedjünk le velük 🙂

Sahagún után 3-4 km-rel a Camino ismét kétfelé ágazott… a “főút” mellett döntöttünk, az eredeti római kori utat, a Via Trajanat követve, és az autópálya felett áthaladva hamarosan meg is érkeztünk Calzada de Coto-ba. Nagyon meleg napunk volt, a vízkészlet pótlására minden lehetőséget próbáltam megragadni, ez így történt a falu határában lévő kútnál is, a csősálamat is újra benedvesítettem, hogy hűtsem a fejem, a két édesszájú pedig közben az árnyékban nekiesett a nem sokkal korábban zsákmányolt csokijaiknak. Végül egy rövid gondolkodás után – fogalmam sincs, milyen megfontolásból – az alternatív útvonalat, a Real Camino Francés-t választottuk, bevállalva a plusz kb. 1 km-t, amit az útelágazástól eddig és vissza bóklászásunk jelentett. 

Látványban valószínűleg ez Út volt a kevésbé vonzó, elég hosszan gyalogoltunk az autópálya mellett, távolról megcsodálva a XI. századi, korábban zarándok-menedékhelyként és kórházként működő Miasszonyunk kápolnát (Ermita de Nuestra de Perales), viszont közben szét is szóródtunk, mindhárman szerettünk egyedül és a saját tempónkban gyalogolni. Ez most kivételesen gyorsan is ment, kevesebb mint egy óra alatt sikerült lenyomnom a Bercianos del Real Camino-ig hátralévő 5-5,5 km-t, bár Marina így is beelőzött, Susanne-t azért magam mögött tartottam. 

A közösségi médiának hála azért nem veszítettük el teljesen egymást, Marina a település egy “központibb” bárjában szusszant, mi Susanne-nal – ismét Camino-aranyszabályt szegve – mindjárt az első étteremben letelepedtünk, egy sangriával kísért “ensalata mista”-ra (annyira hiányzott már a zarándokmenük eme elmaradhatatlan első fogása), miközben minden úton lévő zarándok (pl. a cuki olasz Alex és a mexikói anya-lánya páros is) elhaladt mellettünk. A fél órás pihenő alatt tanulmányoztuk a szálláslistát és a település kínálta lehetőségeket, és annak ellenére, hogy közben két szimpatikus ellenkező nemű – láthatóan itt éjszakázó – zarándok is megjelent a bárban, közelebbről szemrevételeztük őket és mégis a további gyaloglás mellett döntöttünk (nem ők voltak annyira riasztóak, mi voltunk túl lelkesek és erőtől duzzadók). 

Összeszedtük Marina-t a másik bárban, és hol együtt, hol külön és egymást időnként bevárva laza 2 óra alatt elgyalogoltunk a 7,6 km-re fekvő El Burgo Ranero-ig. A település előtt nem sokkal egy kedves “üzenőfal” fogadott, alatta néhány könyvvel, a feliratot pedig még spanyol nyelvtudás hiányában is sikerült megértenem. Közben egyre inkább kezdtünk kimerülni, hosszú volt ez a mai közel 32 km. Szálláslehetőség több is akadt, de végül a “donativo”-ként működő municipal-t, a Domenico Laffi-t választottuk (a névadó egy XVII. századi olasz zarándok). 

Ez a választás aztán tökéletesnek bizonyult! Már a kiszűrődő zajok és illatok alapján is ezt éreztük, a konyha ablaka az utcára nyílt, egyből be is pillanthattunk a vacsora előkészületeibe, az ír hospitalera és a portugál hospitalero pedig nagyon kedvesen fogadtak (ezt másnap reggel adakozva háláltuk meg), és egyből befizethettünk a 3€-s (!) vacsorára is. Mivel elég későn érkeztünk, a többi zarándok már jórészt pihenő üzemmódba kapcsolt, így mi szabadon zuhanyozhattunk, moshattunk, miután elfoglaltunk az emeleten 3 felső ágyat (késői becsekkolás hátránya). Közben az olasz szakácsokhoz csatlakozott néhány más lelkes segítő is, akik összedobtak mindenféle saláta-variációkat a kétféle pasta mellé, amit szigorúan 7 órakor tálaltak az éhező seregnek. Nekünk csak annyi időnk maradt, hogy elszaladjunk a szemközti kis boltba beszerezni 2 üveg bort meg néhány apróságot a holnapi útra. Hihetetlen, hogy már 1,00-1,30€-ért nagyon jó minőségű vörösbort lehet kapni szinte minden kisebb boltban, azért ez még a magyar árakat is erősen veri, hát még a finnországit, ami Susanne-t minden egyes borvásárlás alkalmával boldoggá tette. 

Két szicíliai szakácsunk, Zaira és Natale (igen-igen, magyarul “karácsony”) egyszerű, de nagyon finom tésztákat főzött (arrabiata és amatriciana), a salátákkal és borokkal kiegészítve tökéletes vacsorának örülhettünk. Egy idősebb amerikai zarándok, John olvasta fel angolul az asztali áldást, én pedig a Burgos-ban kiszúrt brazil fiú társaságának élvezhettem, bár végül nem bizonyult túl kommunikatívnak, úgyhogy inkább John érdekes történeteit hallgattuk Susanne-nel. A vacsora utáni mosogatásból és pakolásból a szakácsok kivételével (ők már megtették a magukét) mindenki kivette a részét, majd az utcán, az albergue előtti kis padon beszélgettünk még egy ideig és hallgattuk Natale gitár- és énekműsorát. Sajnos a társalgás leginkább spanyolul folyt, ismét elszégyelltem magam, hogy nem voltam képes legalább egy kicsit megtanulni ezt a nyelvet, de azért így is élveztem a társaságot (amelybe egy kutya is beletartozott), az önkéntesek pedig meséltek egy kicsit angolul arról, hogy milyen is a hospitalero/a élet. 

A municipal albergue-k szigorú szabályait követve 10 órára mindenki az ágyába húzódott, kiderült, hogy Natale és Zaira a szobatársaink, egész pontosan felettük alszunk, de annyira kimerültünk ettől a hosszú naptól és a sok esti élménytől, hogy mindenki hamar elaludt, még Natale hangos horkolása ellenére is…