10.nap_20171005: Ciruena-Belorado

(Napi: kb. 30,6 km, hátralévő: kb. 556,6 km)

Hajnal 2-ig sikerült élveznem a nyugodt estét-éjszakát a nappaliban, de mivel reggelizni is szerettem volna (még mindig túl sok volt az ennivaló a zsákomban), muszáj volt 7-kor felkelni. Anna-Karin és az olasz bringás már elindultak, de a többiekkel együtt néztük a napfelkeltét a teraszról (újabb fotók Samuel-nek).

Néhányan még csatlakoztak hozzám az étkezőben, de beszélgetés helyett inkább csak szörnyülködve figyeltük a reggeli híradóban a barcelonai eseményeket. Furcsa volt, hogy a mi kis békés világunktól nem is olyan messze mi történik ugyanebben az országban… Kedvenc városom iránti aggodalmak közepette kicsit sokáig elhúztam a készülődést, utolsóként indultam el fél 9-kor, miközben a házinéni már nekilátott a takarításnak.

Az első megálló a 7 km-re fekvő Santo Domingo de la Calzada volt, kb. 1 és negyed óra alatt sikerült is odaérnem. Az albergue környéke csendes, bár sokan töltötték itt az éjszakát, nyilván már mindenki útra kelt.

Előző délután komoly revíziót tartottam a hátizsákom tartalma felett, és ma végre egy nagyobb csomaggal felkerestem a postát. Így a 10.napon azért már körvonalazódott, hogy mire nem lesz szükségem: “hazautazott” a szárítókötél, a meleg aláöltözet-nadrágom, az egyik polár pulcsi, meg egyéb apróságok, de sajnos a kézfertőtlenítő és a fejlámpa tartalék elemei nem mentek át a vizsgálaton, azokat még egy ideig cipelnem kell. Nem biztos, hogy megérte ennyit rákölteni, de hátha örülni fognak neki a volt munkahelyemen a kollégák (a legbiztosabb átvevőpont, ha már én nem vagyok otthon). 

Összesen kb. másfél kilónyi tehertől szabadultam meg, de már maga a tudat olyan könnyűvé tette a zsákomat, hogy szinte öröm volt cipelni. A vízhólyagjaim viszont egyre inkább kínoztak, így kicsit le kellett ülnöm beragasztgatni őket a postához közeli Plaza Espana-n, a városháza előtti téren.

A katedrálisba mindenképp szerettem volna bemenni, de pont egyszerre értem oda egy nagyobb turistacsoporttal, így előbb inkább körülnéztem a környéken, elugrottam kóláért meg gyógyszertárba (nem tudom, a spanyolok hogy ejtik a Canestent, végül azért a nevet leírva sikerült beszereznem). A középkori utcácskák nagyon hangulatosak, az óvárost műemléki helyszínnek nyilvánították, az ősi zarándokkórházban pedig ma hotel üzemel (a Parador szállodalánc több, korábban a zarándokokat kiszolgáló épületet alakított át luxus szállodává).  Benéztem még az Ermita de la Virgen de la Plaza-ba is, egy kis kolostorba, amely a város védőszentjének képét rejti.

Összefutottam előző napi ír szobatársunkkal, Caroline-nal, aki nem sokkal előtte még Susanne-nal kávézott (ő időközben tovább is ment), a német Thomas pedig a városban fotózott még és mesélte, hogy Lucia busszal jött ide és egyből a gyógyszertárba ment, mert félt, hogy elfertőződött a vízhólyagja.

Ezután aztán már tényleg következett a katedrális, 3€-ért engedték be a zarándokokat, de szerencsére nem tolongtak odabent. Egy – láthatóan helyi – idős bácsival együtt érkeztem, néhány szót beszélt hozzám spanyolul, felmutatott a rózsaablakra (lehet, hogy nem is vettem volna egyébként észre), aztán leült az egyik padsorban és boldogan nézett körül – ki tudja, már hányadszor – szeretett templomában. Megható volt, látszott, milyen büszke rá, hogy nap mint nap ide járhat.

A katedrális különlegessége egy 16.századi legendához kapcsolódik, miszerint egy zarándokfiút ártatlanul lopással vádoltak meg és felakasztották, de Szent Domonkos mindenki más számára láthatatlanul megtámasztotta a vállával a lábát, így életben maradt. A bíró éppen tyúkot evett, amikor ezt a hírt kapta, de nem akarta elhinni, és azt mondta, ha igaz lenne, akkor a tányérjáról a tyúk elrepülne. Mire a tyúk felállt a tányéron és kotkodácsolni kezdett… Ennek a csodának az emlékére egy tyúkot és egy kakast tartanak a templomban, 21 naponta cserélik őket (szerintem addigra nagyjából bele is halnak a “fogva tartásba”, annyira keservesen kukorékoltak/kotkodácsoltak szegények).

A könyvem mindenképp ajánlotta, hogy másszak fel a tetőre is, ahonnét remek kilátás nyílt a városkára és a katedrális tornyára. Nem sokan vállalták be a lépcsőmászás, teljesen egyedül voltam fent, biztosan mindenki spórolt az erejével. Én kifejezetten élveztem, hogy hátizsák nélkül mozoghatok, be is jártam minden rejtett zugot.

A katedrálishoz tartozó kiállítás viszont annyira már nem kötött le, lőttem egy fotót Santo Domingo-ról, de a többi vallásos műtárgy nem hozott lázba. Ráadásul már negyed 12 volt, és még kb. 23 km várt rám…

Még a katedrálisban láttam egy nagyon fiatal lányt és egy egész kicsit idősebb fiút, az öltözékükből látszott, hogy szintén Úton vannak, de elég furcsán viselkedtek, és mikor a város szélén lehagytam őket, akkor sem köszöntek, ahogy ez jól nevelt zarándokok között szokás. Hamarosan utolért Eric, a francia séfünk, előtte egy kicsit a fiatalokkal gyalogolt, akik ugyan nem egy pár, de az első naptól együtt vannak, a fiú kedves, vele beszélgetett is, de a lány nagyon furcsa és rideg. Úgy sejtettem, nem fogok velük megismerkedni… Eric elmesélte, milyen remek ételeket főztek előző este az azofrai albergue-ben Mariana-val, aztán lassan be is értünk Granon-ba, ahol ő ezt az éjszakát töltötte.

A település elején szétváltunk, én egy árnyas kút mellett leültem vízhólyagokat “varrni”, így mire a San Juan Bautista templomhoz értem, sokan – köztük Eric, illetve előző esti lakótársaim, Gerda és Brahma is – a zarándokmenüt fogyasztották a környező bárokban. A templomba épp csak benéztem, váltottam még pár szót Eric-kel és továbbindultam. A granoni ‘Paroissial’ (kb. plébánia) albergue egyébként nagyon közkedvelt a zarándokok között, mivel a templom egyik szárnyában alakították ki, és ugyan a földön matracokon kell aludni, de a vendéglátás elsőrangú (az elmúlt napokban Nour és Zsombor is itt éjszakázott, csak megerősítették ezt).

Mindezek ellenére sem maradtam, és még a következő település előtt egy újabb fontos ponthoz érkeztem: La Rioja régió után (adios, top-vörös bor) beléptem Castilla y León régióba (ezen belül is Burgos tartományba), amit várhatóan a következő 2 hétben nem is hagyok majd el.

Első kasztíliai útitársam is utolért hamarosan: hangos kiabálással megjelent mellettem a furcsa fiatal páros fiú tagja, és a következő településig, Redecilla del Camino-ig szórakoztatott. Megtudtam, hogy mindketten németek, eddig végig együtt jöttek, de hamarosan szétválnak. Ő nagyon gyors, de sokszor leül pihenni és bevárja a lányt, ezt tette most is, így aztán otthagytam. Benéztem a templomba, majd szereztem vizet, a kútnál viszont sikerült egy kis lépcsőn akkorát esnem, hogy egy pillanatra megijedtem, vajon nem törtem-e össze a térdem annyira, hogy majd nem tudok gyalogolni. Szerencsére minden rendben volt, a kis németek viszont kaptak megint egy kis előnyt.

Hamar beértem a következő településre, Castildelgado-ba, a templom árnyékában ott üldögéltek a fiatalok, a fiúval együtt raboltunk rá a kóla-automatára (megkaptam a maradék 50 centesét is), aztán egy ideig együtt folytattuk az utunkat. Talán ők voltak az elsők, akiket kicsit idősebbnek tippeltem a koruknál (csak 2-2 évvel), mivel Dani 23, Polina pedig 18 éves. Polina útitársat keresett az interneten, akivel együtt indulhat el a Caminon, ez lett Dani, de lassan kezdett boldogulni egyedül is a “kislány”, úgyhogy közeledett az elválás ideje. Dani nagyon vidám és vicces fiú, sokat nevettünk együtt, és a kezdetben ridegnek tűnő Polina is lassan feloldódott, úgyhogy igazán jól éreztem magam velük. Dani szándékosan otthon hagyta az okostelefonját, egy régi készülékről hívta fel minden nap a barátnőjét, valamint azt tervezte, hogy egy pólójára kiírja az én telefonszámomat és azzal a szöveggel fog reklámozni a Caminon, hogy “27-nek kinéző 37 éves magyar barátnőm férjet keres”. Egyébként nagyon tetszett neki a nevem, de úgy gondolta, Anicool (Anikúúúúl)-ként könnyebben meg fogja jegyezni, az mégiscsak sokkal cool-abb, és utánam kiabálni is mennyivel jobb… Édes pofa 🙂

Viloria de la Rioja-ba érve elváltam Danitól és Polina-tól, ők megint pihentek egy kicsit, a templomnál viszont belebotlottam Susanne-ba és Gerda-ba, valamint szegény Mariano-ba, a csacsiba és gazdáiba.

A lányok már épp menni akartak, de Susanne valahol elhagyta a botjait, szerencsére eszébe jutott, hogy a templom bejáratánál maradtak, így indulhattunk is együtt tovább. Végül elég hamar szétszóródtunk, mivel én alig ültem le egész nap, nem tudtam tartani a lépést, Gerda térde sem volt az igazi, Susanne meg néha nagyon begyorsult, szóval elég hamar szem elől tévesztettem.

Fél 4-kor még mindig legalább 8 km volt vissza Belorado-ig, közben még egy település, Villamayor del Río. Az 50 lakosú falu teljesen kihaltnak tűnt, de összefutottam az ír Caroline-nal, aki az egyetlen albergue-t kereste, mert neki elég volt mára ennyi. Ő tehát már biztosan nem lesz megint a szobatársam, Susanne-nal sem beszéltünk meg semmi konkrét szálláshelyet, így ahogy elértem Belorado első albergue-jét, gondolkodás nélkül bementem (Albergue A Santiago, 5€).

Az árához képest meglepően jól nézett ki, nagyon kedvesen is fogadtak, a szoba mondjuk kicsit zsúfolt volt, a zuhanyzó pedig nem valami modern, de mindent feledtetett a kerti medence! Úszásra már nem, de lábáztatásra kifejezetten alkalmas volt, az egyik napágyon pedig a német Nicole (azaz Nett) szunyókált, aki az egyik szobatársam is volt.

A hatalmas étkezőben kiszúrtam a svéd Anna-Karint és a német Thomast, ahogy a zarándokmenüt tolják befelé (szintén szobatársaim voltak, Anna ráadásul a szomszéd ágyon). Csodálkoztam, hogy kerülnek ide, de Annának nagyon megfájdult a csípője, és képtelen volt ma is 40 km-t gyalogolni, Thomas pedig Santo Domingo után sem találkozott újra Lucia-val, így itt ragadt. Úgy volt, hogy csatlakozom hozzájuk, de mire a medencézéssel meg a zuhanyzással végeztem, ők befejezték a vacsorát. Felbukkant viszont a fiatal német Felix (az estella-i utcai táncos), gyufát vagy öngyújtót keresett, mert főzni szeretett volna, de nem volt mivel begyújtani a konyhában a gázt. Teljesen magán kívül volt, még a hospitalero-k sem tudtak neki adni mást, csak egy félig-meddig működő öngyújtót, az viszont jó hír, hogy a zarándokok között nem talált senkit, aki dohányozna.

Anna és Thomas nagyon dicsérték a zarándokmenüt, így nem volt kérdés, hogy kipróbálom, mivel szinte semmit nem ettem egész nap. Kb. ugyanaz volt a kínálat, mint máshol, de az adagok óriásiak. Nem is bántam, hogy egyedül kell vacsoráznom, ahogy végül azt sem, hogy Anna a második fogásnál már leült hozzám egy pohár borral és még vagy egy órát beszélgettünk.

Megkóstoltam a ház Sangriáját, tele gyümölccsel, és még fahéjat is szórtak a tetejére (ilyet még sosem láttam), isteni volt. Annát már előző este is nagyon szimpatikusnak találtam, de most végképp kiderült, hogy sok mindenről mennyire egyformán gondolkodunk. 34 éves, Stockholmban a Spotify-nál dolgozik IT-sként (szerinte simán kapnék ott én is állást valami pénzügyi területen), pár évig még karriert épít, aztán jöhet a gyerek, akár egyedül is. Most azért nem tudja végigjárni a Caminot, mert decemberben megy 3 hétre Costa Rica-ra szörfözni, de ahogy lehet, visszajön és befejezi. Azért mielőtt hazarepülne Bilbao-ból, ennek a szakasznak az emlékére is varrat magára egy új tetoválást, talán egy keselyűt, amiből elég sok körözött felettünk eddig az Út során. Nagyon örültem, hogy ilyen remek társaságom akadt erre az estére is, hiszem, hogy nem véletlenül sodorta mellém ezt a lányt Santiago…

Közben besötétedett, a konyhában is befejezték a többiek a vacsorát, Felix pedig boldogan mesélte, hogy nagy nehezen sikerült valami nudli-félét főznie. Kértem még egy Sangriát, és átvonultunk a biliárd-szalonba beszélgetni. Szemtelenül fiatal kora ellenére nagyon komoly és értelmes fiú, ortopéd orvosnak készül, hogy az apukája mellett dolgozhasson a magánklinikájukon. Meglehetősen felkészült volt a német gazdasági és szociális helyzetből is, így szinte lesokkolódott a magyar viszonyoktól, főleg ami az egészségügyet illeti. Közben csatlakozott újabb két német zarándok: a másik estella-i táncos, Maria, valamint előző esti egyik lakótársam, Brahma (ma is szobatárs), így éppen elegen lettünk egy páros biliárd-partihoz. Egy apró probléma volt: bármilyen hihetetlen, én még soha(!) nem biliárdoztam (a szabályokat sem igazán ismertem), de Brahma magára vállalta, hogy a párom lesz és közben tanítgat. Mondanom sem kell, mindkét partit elvesztettük, én viszont egész sokat fejlődtem, nem hiába mondogatta annyit, hogy “gondolkozz szögekben”! Maria sem volt túlságosan ügyes, viszont érdekes volt figyelni a 18 éves “kiskakas” és a jó 30 évvel idősebb megfontolt férfi vetélkedését… Talán nem véletlen, hogy Felix került ki győztesen, neki az egész Camino tulajdonképpen egy verseny, a testét teszteli, hogy mennyit bír meg fogyni is akart pár kilót, de valószínűleg az agya még nem volt igazán kész az Útra, mert pár nap után mindig kidőlt a nagy rohanásban, és pihenni kellett. Hiába mondta neki a másik nagy “versenyző”, a dán Bennie: it’s not a f***ing race (but I’ll win)!

Sajnos közeledett a zarándok-takarodó (10 óra), így Felix-et még gyorsan elzavartam telefonálni (kb. 2 óránként hívja a barátnőjét, de most 3 napig részeg volt, és elfelejtette), a szobánkban is szinte mindenki ágyban volt már. Én még váltottam pár üzenetet Susanne-nal, ő egy másik belorado-i albergue-ben volt Lucia-val, aki rajtam keresztül üzent Thomas-nak, hogy minden ok a lábával, holnap mehetnek együtt. Mi is ebben állapodtunk meg Susanne-nal, hogy az Úton találkozunk, és Nour is bejelentkezett közben, csak kb. fél nappal volt előttünk, de szombaton vár minket Burgos-ban 😉